9. történet

Cím: Szabadság Szikrája
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: nincs
Jellemzők: drámai
Választott szituáció/jelenet: A quileute fiúk épp megtudták, hogy a Cullenek elköltöztek, és annyira vigadtak, hogy még örömtüzeket is gyújtottak.
Leírás: Paul szemszöge, arról, hogy milyen gondolataik lehetnek, hogy milyen lesz az életük a Cullenek távozásával járó változás után.

„Sosem felejtem el azt a napot. Úgy beleégett lelkem legmélyébe, és annyira megváltoztatott mindent. Megváltoztathatott volna. De nem volt elég ez a változás. Én nem ezt akartam. Csak… Kicsivel többet.

Késő este volt már, talán éjfél is elmúlt, mikor megcsörrent a telefon. Billy volt az, hogy Bella Swan eltűnt és jó lenne, ha a falka megkeresné. Igen, falka. Bár még csak hárman voltunk, kiválóan kiegészítettük egymást. Tökéletesen megvoltunk így együtt, hárman, nem akartuk, hogy bármelyik volt barátunk közénk tartozzon. Nem kívánhattuk ezt a sorsot senkinek. Elég, ha mi viseljük ezt a terhet, nem kárhozhatnak ők is erre.

Lassan a levegőbe szimatoltam. Mintha valami megváltozott volna. Igen, eltűnt az a furcsa bűz, ami belengte az egész tájat. Bárhol felismertem volna azt a szagot, ami kikényszeríttette a morgást torkomból. Azt, amitől másik alakomban a szőr is felállt a hátamon. A vámpírszag eltűnt. Nem teljesen, inkább csak elhalványult, de már érezni lehetett a növények friss illatát, ahogy keveredik az erdő fa szagával. Ez többet ért bárminél.

Bizonyára már a fiúk is tudják, hogy az a Bella nevű lány eltűnt. Miközben eltűntem az erdő sűrűjében, lerúgtam cipőmet, és farmerem is leküzdöttem magamról. Éreztem azt a jól ismert borzongást, ahogy végigszalad gerincem mentén…

Végül Sam értesített minket, hogy megtalálta, visszamehetünk a rendőrfőnök házához. Már rég ott voltunk, mikor az Alfa megérkezett, egy kisebb, törékeny testtel karjaiban. A lány falfehérnek hatott a rézszínű bőr mellett. Fintorogva megráztam a fejem. A lányból áradt a vámpírbűz. Ahogy Samre néztem, láttam, amint fájdalmas fintorba torzult arca. Erőlködött, hogy visszavarázsolja arcára a hétköznapi kifejezést. Nem készültem arra, hogy ezen a lányon érezni fogom a vámpírbűzt, így orromat szinte marta ez az erős szag. Ha ezzel nem árultam volna el magukat, befogtam volna az orrom. Jaredre pillantottam magam mellett, és láttam, hogy izmai pattanásig feszülnek, ahogy nekem is.

Bementünk Charlie-ékkal együtt, de nem ültünk le. Nehezen fogtuk vissza magunkat, de muszáj volt, a falka és a törzs érdekében. Egyiknek se jött volna jól a lelepleződés. Végül már oda sem figyeltem a beszélgetésre, az eső hangját hallgattam. Számoltam a cseppek koppanását az ereszen.

- Elmentek… - válaszolta egy kérdésre Charlie, mire mindannyian felkaptuk fejünket. Ez mindent megmagyaráz. A változásokat is.

Hamarosan távoztunk. Megbeszéltük, hogy elmegyünk La Push-ba és csapunk egy jó kis „búcsú bulit”.  Persze tudtuk, hogy valaki rá fog jönni, mit is teszünk, de ez nem aggasztott senkit. Sóhajtottam, majd felnéztem az esőre, amint kiléptünk a házból. Forró bőrömön azonnal elpárologtak a cseppek, nem izgattam magam, hogy megfázom. Ez képtelenség lett volna.  Bőröm ötven fok volt, de minimum negyven. A társaim felé néztem. Jared láthatóan jól érezte magát az esőben, de Sam már nem volt sehol. Az erdő felé néztem. Onnan két ismerős szempár nézett vissza rám. Tudtam, hogy többet azért nem láthatok, mert a fekete bunda beolvad az erdő sötétjébe. Erőt vettem magamon, és utána vetettem magam…

A part közelében lettünk csak ismét emberek, addig jobb volt futni. Belerúgtam egy előttem pihenő faágba, mire az kettérepedt. Belül száraz volt, az ilyen égett a legjobban.

- Mi lenne, ha… Tűzzel ünnepelnénk? Az elég látványos, és nagy lenne, hogy kifejezze, most már mennyire jól érezzük magunkat most már – ajánlottam vigyorogva. Persze mindketten belementek, de Sam még kicsit vonakodott. Nem akart gyújtogatni. A saját területén meg főleg nem.

Hamarosan már lobogott három jókora máglya. Jaredet elkapta a sajátja, és kicsit meg is pörkölte, de mindhárman jót nevettünk rajta. Felnéztem az égre. Az eső egyre erősödött, de a füstöt nem akadályozta meg, hogy felfelé jusson. Mindig is ilyenné akartam válni. Olyanná, mint apám volt, vagy mint bármelyik ősöm. Olyanná, akit nem rendít vissza, ha elébe állnak, aki könnyedén arrébb sodorja a gondjait. Én nem tudtam ezt megtenni. Túl gyenge voltam hozzá, ezért kell erősnek mutatnom magam. Bólintottam magamnak, majd Sam figyelmeztetésére tértem magamhoz.

Megdörzsöltem az égett részt kezemen. Észre sem vettem, hogy elkaptak a lángok. Sebaj, hamarosan már nyoma sem lesz. Ezzel a gondolattal vontam vállat. Felnéztünk a sötét égre. Újhold, hát persze. Elmosolyodtunk, és anélkül, hogy egymásra néztünk volna, tudtuk, mit gondol a másik. Egyszerre kezdtünk el hangosan vonítani, ahogy a torkunkon kifért. Amikor megálltunk levegőt venni, még nevettünk is magunkon, majd elölről kezdtük az egészet. Nem érdekelt semmi, és senki abban a pillanatban. Magunkért mulattunk, azért, akik vagyunk.

Párszor körbeugráltuk a tüzet, nagyobb fadarabokat dobálva rá, amik könnyen meggyulladtak még ebben a pocsék időben is. Olykor-olykor hajunkba túrtunk, hogy eltüntessük onnan a temérdek vizet. Bőrünk bezzeg száraz volt. Minden csepp eső abban a pillanatban elpárolgott, amint odaesett.

Végre megéreztük az igazi szabadságot. Eddig is félmeztelenül, vagy éppen farkasként rohangáltunk a fák között, hogy elüssük, az időt, de most megváltoztak a dolgok. Most már oda mehettünk ahova csak akartunk, elvégre nem voltak vérszívó paraziták, akik feltarthattak volna minket. Ez a szabadságérzet teljesen más volt. Mélyen beszívtam a friss levegőt, ami sípolva áradt tüdőmbe. Erre már szükségem volt, mióta idejöttem. Felszabadultabb voltam, mint valaha. Végre nem kellett azzal foglalkoznom, és persze a falka többi tagjának sem, hogy jó helyen vagyunk-e még. Most már mehettünk, amerre akartunk.

Ahogy végignéztem a többieken, éreztem, hogy ugyanarra gondolunk mindannyian: így lesz ez még ez után is? Hiszen, ha Cullenék elmentek, mi értelme a létünknek tovább? Ezen túl lehetünk egyszerű emberek, vagy még mindig el kell viselnünk ezt a borzalmat?  A fiúk is azt remélték, amit én. Azt, hogy ismét lehetünk sima emberek, élhetünk úgy, mint egy normális földi halandó, minden titok nélkül. Ez egy ember számára elég kevés lehet, de számunkra nem. Akik most itt vagyunk, mind azt kívánjuk, bárcsak véget érne ez az egész, és a családunkkal lehessünk ilyenkor is. Az ágyunkban alhassunk, és ne idekint rohangáljunk.

De ez egyelőre még csak kimondatlan kívánság. Mélyet sóhajtottam, és elnéztem a víz felé. A hullámok felcsaptak a sziklára, de akkora erővel, hogy az majd’ belehasadt. Ez az erő tetszett. De nem csak nekem. Jared és Sam is észrevették ezt. Lazán a tűzre dobtam egy fadarabot, ami ettől fellobbant, és ropogni kezdett. Szerettem ezt a hangot, olyan kellemes, és megnyugtató volt.

Igen, erre volt szükségem. Arra, hogy megnyugodjak, és jól érezzem magam végre. Lassan elengedtem izmaim. Minek tartsam őket bilincsben, mikor nincs rájuk szükségem most? Feleslegesen fáradok el. Erre megráztam fejem. Már megszoktam, hogy mindig készen kell állnom, nem tudtam ettől szabadulni, azóta, hogy Sam elmondta nekem.

Elmondott nekem mindent, amiért szörnyen hálás voltam „testvéremnek”. Segített átvészelni ezt az egészet, pedig nem lett volna köteles, hiszen ő is végigszenvedte. Tiszteltem és felnéztem rá. Most, hogy ugyanolyanok vagyunk, ő vált a példaképemmé. Hosszú útra léptünk, hiszen ez egy örökké valóságig tarthat, ha akarjuk. Ha nem, akkor viszont vége szakadhat pár másodperc alatt.

Nem akartunk kilépni a falkából, hiszen olyan kevesen voltunk, és annyira sok vámpír élt itt. De ennek vége. Vámpírok nincsenek többé az Olympic-félszigeten. Most már, ha akartunk, kiszállhattunk volna, de nem tettük. Nem tehettük ezt a többiekkel. Nem tehettük meg a törzsünkkel, hogy védtelenül hagyjuk őket. Kitartottunk, mert az ősök is kitartottak. Erősek voltak, és a vállukon hordozták a terhet évtizedeken, századokon keresztül. Örülnünk kellett volna, hogy tovább vittük a vért, de mégis… Nem volt olyan jó érzés, mint ahogy azt a tanács állította. Egyáltalán nem.

A fiúkra néztem, és rájuk vigyorogtam. Jared visszavigyorgott, és hangosan vonított. Követtem példáját, aztán Sam is csatlakozott. Nem azért örültünk, mert Cullenék elmentek. Köze volt hozzá, de nem azért. Azért, mert lehetőséget láttunk magunk előtt. Esélyt arra, hogy megszabaduljunk… Saját magunktól. 

Végül Jared a sziklához sétált. Intett nekem, kurjantott egyet, majd a tomboló habok, közé vetette magát. Hallottuk, ahogy csobbant a jéghideg vízben, majd nevetve felbukkant a felszínen.

Sam utána lépett, de még nem ugrott. Várt, és azt is tudtam, hogy rám. Elmosolyodva intettem neki, hogy menjen csak. Még rám mosolygott, intett, majd odaszólt nekem, mielőtt ugrott volna:

- Nem jössz, Paul?

- De, megyek – vidultam fel, majd utána ugrottam.