2. történet

Cím: A legokosabb Cullen 
Korhatár: 12 
Figyelmeztetések: Durva nyelvezet 
Választott szituáció/jelenet: A mintadiák Cullenek. Sose tudtak olyat kérdezni a tanárok, amire ne tudták volna a tökéletes választ. 
Leírás: Egy szép napon Edward Cullennek mégsem jön össze a mintadiák szerep, ám vissza akarja szerezni az elveszett címét. Ezt Alice próbálja megakadályozni, kiderül, hogy sikerrel jár-e vagy sem. A mű végét csattanónak szántam.

Újra eljött a reggel.

A Cullen család köreiből először Carlisle távozott, már hajnal hatkor a kórház felé vette az irányt. A gyerekek – egy kivételével – és Esme még a nappaliban ültek és beszélgettek teljesen felesleges és unalmas dolgokról. Ekkor rontott be Edward az ajtón, majd elviharzott az emeletre. Látszott rajta, hogy nincs valami kicsattanó formában, valamint kedve sem volt semmihez, ami a családjához vagy társasághoz kapcsolódik.

– Edward, nem szeretnél kicsit lejönni beszélgetni? – csicsergett fel Alice hangja egyenesen a fiú hálószobájáig. Egy csattanás hallatszott.

– De, minden vágyam, csakhogy készülnöm kell az iskolába. Egy órán belül el kell indulnunk – hallatszott a válasz unottan.

– Ne röhögtess már – szólt közbe Rosalie gúnyosan –, egy perc alatt kész vagy.

Nos, igen, Rosalie mindig is szeretett szemétkedni a többi családtagjával. Máshoz nem is igazán értett szegény, de ehhez nagyon.  

Edward hirtelen előttük termett.

– Legyetek boldogok, itt vagyok. – És levetette magát az egyik fotelbe, kezével véigjárta az üvegasztal hozzá, legközelebb eső sarkát legalább százszor percenként.

– Hol voltál? – nézett rá igazi anyai aggódással Esme. Nem mintha Alice nem mondta volna el neki tegnap éjjel, vadászat után.

– Csak a környéken, a város közeli erdőkben – magyarázta.

– Tehát már megint Bellát lested – vihogott fel Alice, mire Edward csak komolyan ránézett. Ettől a nézéstől a normál ember már rövidtávfutó olimpiaibajnokokat megszégyenítő sebességgel futott volna el előle, de Alice csak rányújtotta a nyelvét és szórakozottan visszafordult a többiekhez.

Senkinek nem volt több mondanivalója. Esme úgy döntött, hogy főz valami finomat a közeli árvaházban élő gyerekeknek, Rosalie közelebbi kapcsolatba került a szobájában lévő tükörrel és a gardróbjával. Alice, Jasper és Emmett pedig ledőltek a tévé elé. És Edward?

Nos, ő követte Rosalie példáját: magára zárta a szobája ajtaját és elkezdett készülődni. Egymás után dobálta a kanapéra a drágábbnál drágább nadrágokat és pulóvereket. Milliókat rejtettek a szekrényei, de neki jelen pillanatban egyik sem volt megfelelő. Végül fél óra múlva elrohant zuhanyozni és fél hét előtt két perccel már az ajtóban toporgott.

– Indulhatunk végre? – kérdezte, mikor a többiek leértek hozzá.

– Persze – jött a válasz, de Alice feltette a mutatóujját tiltakozásképp, ezt követően pedig maga elé nézett szinte üveges tekintettel. Ez csak egyet jelenthetett, látomása volt.

– Egy pillanat – nevette el magát –, mindjárt jövök.

Mi lehetett ez a furcsa viselkedés? Edward figyelmét felkeltette, ezért úgy döntött, hogy egy kicsit beleolvas Alice gondolataiba.

„Nem gondolok semmire, nem gondolok semmire, kapd be, Edward, úgy se találod ki!” – hallotta. Mostmár biztos lehetett benne, hogy valami vele kapcsolatos elintéznivalója akadt. Ez bosszantotta. Megértjük.

– Tessék, Edward! A biológia könyved, a szobádban hagytad – vigyorgott Alice. Miért tűnt ez túlságosan figyelmesnek?

– Kösz – vette el Edward és a táskája mélyére helyezte, ezek után pedig elindultak. Edwardnak az első órában dolgozat volt biológiából – eddig minden ilyen dolgozata osztályelső volt, de hogy az új lány ott ült mellette, azon gondolkodott, vajon képes lesz- e kivitelezni azt, amit régen? Ha még ez nem lett volna elég, a szomszéd teremben lévő Alice gondolatai rendszerint széthasították a fejét.

Miután a tanár kiosztotta a dolgozatot, mindenki csendben nekilátott. A legtöbb gondolatban mégis nyugtalanul csak egyetlen egy dolog szerepelt: bassza meg!

Edward minden feladatot gyorsan megcsinált, kivéve egyet, mert kilencven éves tanulmányai azon csődöt mondtak. Fogalmas sem volt arról, hogy mi lenne a válasz, ezért odament a tanárhoz és egy kicsit kérdezősködni kezdett a feladat felől. A szomszéd teremben Alice gondolataiban üvöltött: „Te szerencsétlen! Beraktam egy papírt a bioszkönyvedbe. Azon ez rajta van!”

Edward visszasietett a helyére, és nem éppen emberi mozdulatokkal kihalászta a könyvéből a papírt, csak hogy nem egy volt ott. Amíg az egyiket kivette, a többi kiesett.

– Mi az Isten – kelt fel a tanár – Edward Cullen! Maga puskázik?

– Nem, tanár úr! Ez csak valami félreértés – magyarázkodott Edward.

– Persze, persze! Ne fáradjon! A dolgozata elégtelen, és kérem, most hagyja el az osztálytermet!

Lassan összepakolta a cuccait és szégyenkezve kiosont a termből, de előtte még Bella rá emelete a tekintetét.

– Tehát akkor ezért vagy ilyen jó tanuló – mosolygott.

Elhaladt Alice terme előtt, ahol a lány gondolataiba visszafojtott nevetést vélt felfedezni.

– Te szemét. Csak érjünk haza… – suttogta úgy, hogy Alice meghallja.

„Jól van, kis csaló. De ez jót jelent, immár pontosan öt századdal jobb tanuló vagyok nálad” – válaszolt Alice gondolatban.

Edward csak legyintett és továbbsétált. Az egyik terem előtt Emmett hangját hallotta, amint valamit nagyon magyaráz. A témakör történelem. Edward ezt nem igazán szerette, de mint minden mást, ezt is tökéletesen tudta, így határozott kíváncsisággal hallgatta végig a feleletet, de Emmett egyszer csak megakadt.

– Még egyszer megkérdezem, Mr. Cullen. Mikor alakult a Republikánus Párt? – ismételte meg a kérdést a tanár, mire Emmett csak hallgatott. Nem úgy, mint a gondolatai.
„Én fogok a legnagyobbat égni, ha ezt elfelejtettem… Mégpedig elfelejtettem.”


– Ejnye, bátyó – nevetett halkan Edward, majd suttogni kezdett. Biztos volt benne, hogy Emmett így is meghallja. – 1855.

– Ezernyolcszázötvenöt – ismételte meg Emmett is, mire a tanár sóhajtott egy nagyot és újra elkezdte kérdésekkel bombázni.

„Köszi, Edward. Lógok neked eggyel” – mondta gondolatban Emmett.

Délután, mikor mindenki hazaért, Esme a nappaliba tessékelte őket és vadászat előtti konferenciát tartottak.

– Mi volt az iskolában? – kérdezte a maga kedves hangnemében.

– Képzeld, egy egész százalékkal jobb tanuló vagyok, mint Edward – pattant fel Alice, hogy megossza a jó hírt a többiekkel is. Természetesen erre mindenki felfigyelt. Alice túlszárnyalná Edwardot? Lehetséges ez?

– Azt is mondd el, hogy milyen áron vagy te most jobb nálam – mondta Edward cseppet flegmán.

– Jó, az mindegy. A lényeg, hogy jobb vagyok, és ezennel kikiáltom magamat a legokosabb Cullennek – húzta ki magát az alig százötven centis Alice.

Erre a cselekedetére sokan sokféleképpen reagáltak. Rosalie tapsolt. Mi mást csinálhatott volna? Ő soha nem volt benne ebben a harcban. Jasper próbált higgadtságot sugározni Edward felé, mert az majdnem szétroppantotta az üvegasztal szélét. Esme elismerően mosolygott Alice-re. És Emmett

– Bocsi, gyerekek – kelt fel Emmett a fotelból –, és legfőképpen Alice. Ma feleltem töriből  hibátlanra. Összeadtam gyorsan fejben, és arra jutottam, hogy ÉN vagyok ma a legokosabb Cullen. Még egyszer bocsánat – nevetett.

Ekkor pattant ki Edward fejéből az a fantasztikus ötlet, ami eldöntheti, hogy valóban ki a legokosabb Cullen.

– Emberek… vagyis vámpírok – kelt fel Edward is a székből és egy laza mozdulattal az asztal közepére pattant. – Mérkőzzünk meg!

– És ezt hogy képzelted el? – kérdezte Rosalie, ahogy próbált bekapcsolódni újra a beszélgetésbe.

– Úgy, hogy van huszonnégy órátok arra, hogy keressetek mindenféle témakörben kérdéseket. Legalább kétszázat. És mi, a versenyzők megpróbáljuk megválaszolni azokat. Technikai okokból Jasper, Emmett és te nem vehettek részt a versenyben – magyarázta.
– Ez hülyeség – mondta Emmett –, jelen pillanatban én vagyok a legokosabb, miért ne vehetnék részt?

– Túlságosan alulmaradnál. Hidd el, nem akarok neked rosszat – mondta Edward, mire Emmettnek is leesett a dolog miértje, és beletörődött a sorsába.

– Tehát nem a legokosabbat keressük, hanem a legnagyobb csalót – mondta duzzogva, mire Alice játékosan befogta a száját.

– Rendben, akkor készülődjetek – mondta.

Edward és Alice elmentek otthonról, addig Rosalie, Jasper és Emmett összeültek sok-sok lexikon és a jól bevált internet segítségével elkezdték összeírni a kérdéseket kis lapocskákra.
A harmincadik után már igencsak megunták a keresgélést, csak Jasper volt a toppon ezügyben. Kitalálta, hogy miként tudná valamennyire leszerelni a két csaló próbálkozásait.
A két versenyző a Cullen háztól körülbelül három mérföldre eső sziklán ült és erőt gyűjtött a versenyhez.
– Te jobban tudsz csalni – mondta Edward –, ez így mégsem igazságos.

– Ugyan már! Mi van, ha én nem látom meg a választ előre? Te még akkor is kiolvashatod a kérdező gondolataiból – nyávogott Alice.

– De mi van, ha az se tudja, aki kérdezte? – vetette fel Edward, de Alice nem figyelt rá. Látomása volt.

– A francba, összezavarják a látomásaimat. Olyan, mintha nem tudnák eldönteni, hogy mit írjanak a kártyákra. Ez biztos, hogy Jasper műve – mérgelődött Alice.

– Nyugodj meg! Ha ellened próbálkoznak, akkor ellenem is fognak – nyugtatta Edward. – Csakhogy én bízom a saját tudásomban gondolatolvasás nélkül is. Alul fogsz maradni.

– Majd meglátjuk. Tényleg, mi van az emberlánnyal? – terelte a témát Alice.

– Pontosan ez az a téma, amihez semmi közöd – fordult el tőle Edward.

– Ugyan már! Tudod, hogy milyen kíváncsi vagyok – nyaggatta a lány.

– Rendben. Tegnap elnézést kértem tőle, hogy bunkó voltam. Bemutatkoztam, és egy kicsit beszélgettünk. Utolsó kérdése az volt, hogy viselek-e kontaktlencsét, mert változik a szemem színe. Nagyszerű – idézte fel az emlékeit Edward.

– Nahát, ez a lány beléd lát – nevetett fel Alice. – Teljesen olyan leszel miatta, mint egy átlagember. Fogadjunk, hogy már el sem tudsz kapni – mondta és elkezdett szaladni.


Edwardnak sem kellett több, rögtön utána rohant. Fél perc múlva utolérte és a magasba dobta a lányt. Az egész erdő Alice önfeledt kacagásától volt hangos.

Éjfél körül visszamentek a többiekhez, akik már végeztek a kérdésekkel. Carlisle éppen egy nagy fatörzset faragott, hogy egy emelvényt hozzanak létre a versenyzők számára.

– Amíg mi ezt csináljuk, addig menjetek fel és frissítsétek a tudásotokat – mosolygott Carlisle. Láthatólag ő is lelkesedett a versenyért.

Alice és Edward látszólag így is tettek. Mindkettő magára zárta a szobája ajtaját, csak hogy ezek után Alice a ruháját választotta ki – egyet a sulira, másikat pedig a vetélkedőre –, Edward pedig az ablakon át távozott a házból. Megint csak Bellához ment, aki nem is sejtette, hogy mennyi időt tölt vele a fiú.

Reggel hatra újra összejött a család. Már egy egész pódium volt a nappali közepén egy magasított asztallal és két bárszékkel. Az asztal két végén kettő, fából készült vésett névtábla szerepelt. Alice Cullen és Edward Cullen.

– Nahát, ez gyönyörű lett! Honnan az égből vettetek bárszékeket? – kérdezte nevetve Alice

– Hát, ügyeskedtünk egy kicsit, ugyanis a bolt be volt zárva – mondta Carlisle.

– Nem tudod elképzelni, hogy mennyire utálom a mostani idióta riasztó berendezéseket – fogta a fejét Rosalie.

– Komolyan betörtetek egy bútorboltba? – nevetett Edward.

– A lehető legkomolyabban – fordult feléjük Esme és rákacsintott Edwardra.

– Aki megnyeri a vetélkedőt, azon kívül, hogy a legokosabb Cullen lesz, természetesen utánam – Carlisle kihúzta magát –, kap valami különleges ajándékot is, amit most még nem árulok el. Tizenkettőig vagytok iskolában, elkértelek titeket a következő három napra is. Nem leszünk itthon – mondta, mire mindenki bólintott.

Mikor tizenkettőt mutatott az óra, a Cullen család tagjai egymás után rohantak ki az iskolából. Alice és Jasper Edward Volvojával mentek haza, Emmett és Rosalie pedig Carlisle vendégszeretét élvezve a sötétített Mercedesben.

Fél órát kaptak a felkészülésre otthon, majd pontban tizenkét óra harminc perckor felkapcsolódott a reflektor és kezdetét vette a ”Ki a legokosabb Cullen?”–vetélkedő.

– Mennyi pontosan a vákuumbeli fénysebesség? – hangzott legalább az ötvenedik kérdés Edward felé, ezúttal Emmett szájából.

– 299.792458 m/s – hadarta Edward és egy újabb taps következett. Ez is jó válasz volt, úgy, hogy nem tudott csalni. A papírt háromba hajtották és mindig más olvasta fel, mint aki írta. Az elméjét próbálta mindenki a legnagyobb erővel lezárni, így Edward csalásait majdnem tökéletesen hatástalanították.

– Alice! Ki és mikor festette a Hermelines hölgycímű festményt? – kérdezte emelt hangon Rosalie.
– Leonardo Da Vinci, 1495-ben – mondta magabiztosan. Rosalie lehajtotta a lap alsó sarkát és gúnyos mosolyra húzta az arcát.

– Sajnálom, öt évet tévedtél.

Alice erre kétségbe esett, majd lehajtotta a fejét az asztalra. Jasper rögtön nyugodtságot sugárzott felé.

– Ezennel eldőlt a vetélkedő. ”A legokosabb Cullen” cím birtokosa a következő ötven évben Edward Cullen – mondta Carlisle és egy Rosalie és Esme által készített erdei növényekből készült koszorút helyeztek Edward fejére.

– Köszönöm – hajolt meg mélyen a győztes.

– És most jöhet a különleges ajándék. Csomagoljon mindenki, irány Olaszország! – mondta Carlisle és maga is elrohant.

Senki nem kérdezett semmit, tudták, hogy Carlisle semmiképpen nem fogja elárulni a titkát.
Körülbelül egy óra múlva már csak Rosalie pakolászott, a többiek rég az autókban ültek. Egy kis idő múlva ő is csatlakozott hozzájuk és elindultak a legközelebbi repülőtér felé. Onnan bő két óra múlva indult a gép, ami egyenesen Rómáig repítette őket. Onnan kocsival átmentek Volterrába.
– Most találkozni fogtok a régi barátaimmal, a vámpírok legősibb tagjaival. Legyetek kedvesek, mert kicsit hiúak – mondta Carlisle, ahogy beléptek egy nagy régi épület ajtaján.
– Carlisle Cullen? – hajolt meg egy ember előtte. – A főnök már várja.

– Köszönöm – mondta Carlisle és odavezették őket egy nagy terembe, ahol három trónszerű szék volt.

– Nocsak, Carlisle. Ilyen korán ideértetek? – mosolygott az egyik vámpír.

– Igen, szerencsére zökkenőmentes volt az út – válaszolta. – Ő itt Aro és Marcus. Ők pedig itt a családom, Alice, Rosalie, Jasper, Emmett és Edward. És a feleségem, Esme, de őt már ismeritek.
– Nagyon örvendek – mondta Aro – Legfőképpen neked, Edward. Szeretnélek elvinni egy kis sétára az épületen belül. Velem tartasz? – nyújtotta a kezét.

– Természetesen – mondta Edward és elindultak ki egy ajtón.

– Ez itt az a terem, ahova azoknak a képeit rakjuk, akik valamit tettek a vámpírokért, vagy akiket szeretünk. Nos, a mai vetélkedő által te is idekerültél – megállt Aro egy festménynél.
– Köszönöm – mondta visszafogottan Edward és a festett képmására nézett – Ez a kép rólam körülbelül száz éve készült. Hogyan találták meg?

– Megvannak a kapcsolataink. Mostantól tiszteletbeli Volturi tag vagy, akárcsak nevelőapád.

– Igazán nagy megtiszteltetés – mosolyodott el Edward. 

Visszamentek a többiekhez, még órákat beszélgettek, majd elindultak a szálláshelyük felé. Ott lepakoltak és elindultak várost nézni.

– Azt hiszem, ez a legidősebb építmény a római színházon kívül Volterrában. Mikor is építették? – kérdezte Carlisle a harangtoronyra nézve, mire a többiek gondolkodni kezdtek. Egy perc néma csend után előrelépett Rosalie.

– Ezernégyszázkilencvenháromban – mondta nemes egyszerűséggel, mire a többiek döbbenten bámultak rá. – Most mi van?

– Ezt honnan tudtad? – kérdezte Edward.

– Én mindent tudok. Ennyit arról, hogy te vagy a legokosabb Cullen – mondta, majd egy mosoly kíséretében otthagyta őket.

VÉGE