8. történet

Cím: Nem a te hibád!
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: durva nyelvezet

Jellemzők: általános
Választott szituáció/jelenet: Amikor Jasper először beszél mindenkivel a balsikerű ajándékozás után.
Leírás: A New Moonban nagy szerepet játszik Bella szülinapi partija, és az ő szemszögéből meg is ismerhetjük a történetet. De vajon mi játszódott le Jasperben?

(Jasper)

Érzékeltem, hogy Bella mekkora zavarban van a torta és az ajándékok láttán, és mikor Em még kényelmetlenebbé tette számára a helyzetet, küldtem felé egy nyugtató löketet, ami megtette a hatását, mert pár pillanat múlva már feszültség nélküli mosoly virított az arcán. Emmett váltott egy cinkos pillantást az én kis feleségemmel, aki elengedte a kezem, és odaszökdécselt Bella mellé, míg a sógorom elhagyta a szobát. Edward vetett rám egy tipikus „köszönöm-pillantást”, mire én elvigyorodtam, bár csak csukott szájjal mertem megtenni, mert Bella illata így is égette a torkomat. Szörnyű volt az érzés, két okból is, egyrészt, mert Bella Edwardhoz tartozott, és így mikor Bella vérét kívántam, úgy éreztem, hogy elárulom Edwardot. Persze tudtam, hogy ez hülyeség, Edward már ezerszer megnyugtatott, és azt mondta, ez csak a természetem egy olyan részének műve, amit nem igazán tudok kontrollálni. A másik ok pedig az volt, hogy már mindenki nagyon várta ezt a szülinapi partit, kivéve persze Bellát, aki már hónapokkal ezelőtt kijelentette, hogy nem kér semmiféle ajándékot, és mellőzük azt is, hogy ezt nagy dobra verjük, mármint azt, hogy ma van a szülinapja. Utált a középpontban lenni és utálta a mai napot is, Edward elmondása szerint azért, mert így egy évvel idősebb volt nála, ami Bella szemében nagyon sokat számított. Szerintem ennek inkább köze volt ahhoz a tényhez, hogy Edward nem akarja átváltoztatni Bellát, mivel fél elvenni a lelkét. Tulajdonképpen teljesen igaza van, szerintem legalábbis. Ha Bella valójában tudná, hogy milyen ez az élet, semmi esetben sem választaná, ha egy kicsit is épeszű lenne. De mivel ő csak a jó dolgokról tudott, vagyis inkább mindkettőről (a jókról és a rosszakról is), mégis próbálta előtérbe helyezni a jókat, ezért csökönyösen ragaszkodott a vámpírrá váláshoz. Edward ismét vetett rám egy pillantást, egy olyat, amivel a háláját szokta kifejezni felénk, ha épp nem négyszemközt voltunk, mire én költőien felsóhajtottam, hogy kifejezzem, nincs mit. Nem kellett volna. A tüdőm megtelt ugyan levegővel, de mindenhol csak Bella illata volt. Lassan éreztem, hogy kezd elborítani a vörös köd, de még időben sikerült fegyelmeznem magam. Le kellett állnom, hiszen ez most nem csak rólam szólt, hanem a családról, Belláról, és arról, hogy mindenki együtt van, és legalább egy kis időre normálisnak érzi magát. Emberinek. Mert egy születésnap kifejezetten emberi dolog volt. Alice kissé idegessé vált, nem tudtam pontosan mitől, bár valószínűleg a látomástól, ami rátört. Nem akartam tudni, mit lát, de biztos voltam benne, hogy semmi jót, se szépet. Szinte kényszerítettem rá magamat, hogy lenyugodjak, és mikor már nem éreztem annyira azt a vad szomjúságot, az én drága Alice-em magától megnyugodott, nem kellett hozzá a segítségem.

- Ideje kibontani az ajándékokat! – közölte ünnepélyesen, majd odavonszolta szegény Bellát az asztalhoz, amin a torta és az ajándékok voltak.

- Alice, tudod, hogy megmondtam, nem kérek semmit…

-  Mondtad, csak én nem hallgattam oda – mondta neki Alice. – Nyisd ki! – Ezzel átnyújtott Bellának egy dobozt, azt, amiben nem rég még a sztereó rádió volt, amit én, Rose és Em választottunk, és amit Em épp most szerelt be a lány kocsijába.

- Ööö… kösz szépen! – mondta Bella elpirulva, mikor kibontotta a csomagolást és csak egy üres dobozt talált benne. Szinte hallottam, hogy gondolatban hozzáteszi: „Bármi is akar ez lenni!” Az értetlen és elég meglepett arcát látva mindenki nevetni kezdett, sőt, még Rose is mosolygott, pedig ő nem éppen zárta a szívébe Edward barátnőjét, az átváltozással kapcsolatos döntése miatt, én pedig igyekeztem úgy nevetni, hogy közben ne vegyek levegőt. Több-kevesebb sikerrel sikerült is.

- Ez egy sztereó lejátszó a kocsidba – mondtam neki, és közben próbáltam csak annyi levegőt venni, amennyi feltétlenül szükséges volt a beszédhez, azt is az orromon keresztül. Emmett éppen most szereli be, úgyhogy nem tudod visszavinni a boltba.

- Kösz szépen, Jasper, és neked is Rosalie! –vigyorgott Bella, majd hangosabban hozzátette, hogy: - Kösz szépen, Emmett! – Mire Emmett egy újabb házrengető nevetést produkált.

- Most bontsd ki azt, amit tőlem és Edwardtól kaptál! – mondta neki Alice, mire Bella az öcsémhez fordult, és egy gyilkos pillantás kíséretében azt mondta neki:

- Megígérted! – Mielőtt azonban ő válaszolhatott volna, Emmett egy „- Épp idejében!” – kiáltással beszökkent az ajtón.

- Egy fillért se költöttem rá – biztosította Edward.

- Na jó, add ide! - Bella egy sóhajjal a kezébe vette a CD-t, amit Alice és Edward készítettek neki. Rajta volt az összes zongoradarab, amit Bella szeretett, és természetesen az altató is, amit Edward írt csakis az ő számára. Két napja készítették el, mikor Esme elrángatta Bellát Port Angelesbe, hogy segítsen neki új dolgokat venni a konyhába, mivel Bella, emberi mivolta miatt, kicsit jobban értett az ilyen dolgokhoz. Emmett kuncogott, és én is úgy határoztam, hogy veszek egy levegőt, hogy esetleg füttyögésben törhessek ki Emmett–tel, pont, amikor Bella bedugta az ujját az ezüstszínű csomagolópapír alá, és elkezdte letépni róla, de a papír élesen belévágott, és még én is láttam, mikor kiserkent a vére. A szörnyeteg azonnal életre kelt bennem, mert bár nem gyakorolt rám akkora hatást a vére, mint mondjuk Edwardra, mégiscsak vámpír voltam, ő pedig vérzett.

- Ó, a fenébe… – motyogta, és közelebb emelte a szeméhez a kezét, hogy megvizsgálja a sebet. A pici vágásból épp csak egy cseppnyi vér szivárgott, engem mégis annyira beindított, mintha patakokban folyt volna valamelyik fő artériájából.

- Nem! – kiáltott Edward, pont egy időben azzal, mikor a bennem lakó szörnyeteg felüvöltött, mire én támadóállásba lapultam, és épp el akartam lendülni, mikor Edward ellökte előlem Bellát, hátra, rá az üvegasztalra. Én elindultam felé, de Edward az utamba állt, nekiütköztem, majd rámorogtam, hogy engedjen tovább, mert a levegőt megtöltötte Bella vérének csodálatos illata, amely a karján frissen keletkezett vágásból szivárgott. Próbáltam a pengeéles fogsorommal jobb belátásra bírni Edwardot, de ő nem engedett, a kőkemény karjait bilincsként szorította a hátracsavart karjaimra, miközben én Bellát figyeltem. Most már teljesen a vére hatása alá kerültem, és indultam, hogy kielégítsem a szomjamat, mikor a vérszomjam falát áttörte egy nyugodt hang, Carlisle-é.

- Vigyétek ki Jaspert!

- Na gyere, Jasper! – éreztem, hogy Emmett hátulról átkarol, és engedtem, hogy kivonszoljon. Vagyis inkább próbáltam engedni, de a bennem lakó vérszomjas szörny nem engedelmeskedett igazán az akaratomnak, és vadul vergődtem a bátyám szorításában. Rose is elém állt, bár a fogaimat még mindig előtte csattogtattam és próbált segíteni a férjének, de az arcán látott öntelt vigyor arról tanúskodott, hogy inkább elengedne, és hagyná, hogy Bellára vessem magam, mint hogy játssza a megmentőt. A hideg, friss levegő fejbe vert, mikor a vontató Emmett és a toló Rose között kiléptem az üvegajtón a verandára. Emmett még mindig lefogott, holott láthatta rajtam, hogy lassan visszaszorítom a semmiképpen sem nemesnek nevezhető felem, és ellazulok a karjai közt. Mikor Alice is kijött hozzánk Esme kíséretében, egyszerre olyan undort éreztem magam iránt, mint amilyet még soha. Hogy tehettem ezt velük? Hogy lehettem ennyire…? Kitéptem magam Emmett karjai közül és futásnak eredtem. Halottam, ahogy Esme és Alice utánam kiáltanak, de nem törődtem vele. El akartam menekülni, hogy senki és semmi ne lásson, hogy ne lássam rajtuk a sajnálatot. Még ők sajnáltak! Rendben, ÉN tettem tönkre mindent, és ÉN vetettem rá magam majdnem Bellára, de ezért semmiképpen sem sajnálatot érdemeltem volna, hanem inkább egy jó nagy seggbe rúgást. Felordítottam, majd mikor egy utamban lévő cserje beleakadt a nadrágomba, megálltam és beleöklöztem egy fába. Az óriási reccsenéssel kettétört, és úgy zuhant a föld felé, mint egy zsák krumpli. A tekintetemmel egy újabb fát kerestem, amin kitölthetem a dühömet, mikor megjelent Edward. A hangtalan léptei ellenére éreztem, hogy közeleg, de először azt hittem, hogy nem ő, hanem Alice az, vagy Rose. Azt hittem, hogy haragot fogok érezni, ami felém áramlik majd belőle, ehelyett csak ürességet érzékeltem. Megfordultam, és rápillantottam az arcára. Úgy tíz méterre állt tőlem, a tekintetét mereven a fán tartotta, amit húsz másodperccel ezelőtt kidöntöttem. Csak a zihálásom törte meg a csendet, majd mikor az is elhalt, Edward toszta, csengő hangon azt mondta nekem:

- Nem haragszom rád, Jasper – Újra fellángolt bennem az indulat és az önutálat.

- Pedig azt kéne, Edward. Haragudnod, és rám vetned magad, és addig ütni, amíg szusz van bennem. Ezt kéne tenned.

- Nem, Jazz, az nem, oldana meg semmit. És amúgy sem a te hibád volt.

- Még hogy nem az én hibám?! Talán Emmett vetette magát majdnem Bellára? Vagy Rose? Nem, Edward, én voltam! Hallod?! ÉN! – Az üvöltésem visszhangzott a fák között, mire pár madár felreppent úgy pár mérfölddel arrébb. Edward megrázta a fejét, és lassan, évtizedeknek tűnő percekkel később, megszólalt.

- Igen, elismerem, hogy te voltál. De nem haragszom rád, és nem is ítéllek el. Hidd el, ez csak segít… hogy tisztábban lássam a dolgokat. Tudod, ez máskor is megtörténhetett volna, és nem csak veled, akár bármelyikünkkel is… És talán nem lett volna ilyen könnyű…

- Ne mondd ezt! – csikorgattam a fogaimat. – Majdnem megöltem azt az egy embert, akit a világon a legjobban szeretsz!

- Hát nem látod? Itt nem azon a szón van a hangsúly, hogy egyetlen, hanem azon, hogy ember. Amíg Bella ember, addig bármikor megtörténhetnek ilyen balesetek, és én nem akarom ezt! Olyan mintha folyamatosan oroszrulettet játszanék vele, és én nem akarom ezt tenni! Nézz rám! Szerinted én nem kívántam meg a vérét? Szerinted én nem akartam megkóstolni? Dehogynem, Jasper! Tehát én is ugyanúgy hibáztatható vagyok, mint te. Mert se te, se én nem szabad akaratból akartuk megtenni, csak ezért, mert a bennünk lakó vámpír ezt akarta!

- Kontrolálhattam volna magam… Nem kellett volna levegőt vennem…

- Nem Jazz, nem tehettél volna semmit. Ha nem veled történik meg, akkor valaki mással a családból.

- De akkor i erősebbnek kellett volna lennem! Szerinted hogy fogok ezután Bella szemébe nézni?

- Sehogy. Nem látod többé, ahogy a többiek és én sem.

- Mi?!

- Elmegyünk. Már rég itt kellett volna őt hagynom, mielőtt még túl késő lett volna… És bár most az időzítés nem a legjobb…

- Nem teheted vele ezt, Edward! Te nem érzed azt, amit ő érez irántad! Amikor rád néz, szinte… olyan hevesek az érzései, amik még az acélt is megolvasztanák!

- Ezért kell elmennem. Mert szerinted avval, hogy veszélybe sodrom az életét minden pillanatban, a szerelmemet bizonyítom? Szerintem nem – Rázta meg a fejét az öcsém, és lehajtott fejjel elindult a ház irányába. Nem akartam hinni a fülemnek. Méghogy elhagyja Bellát? Mindezt azért, mert én egy kontrollálhatatlan, vérszomjas szürnyeteg vagyok belül? Nem, nem fogom hagyni… Utána indultam, de már csak a folyónál értem utol, mert a gondolataim megelőztek, és ő gyorsított. Nem akarta hallani a változatos érveket, amiket útközben összegyűjtöttem a fejemben, nem akarta, hogy győzködjem. Pedig észre kellett volna vennie, hogy nem ő a hibás, hanem én! És hogy nem saját magát és Bellát kéne büntetnie, hanem engem…

- Amit mondtam, megmondtam – mondta halk, fenyegető hangon, mikor elértük a ház mögötti füves részt, ahol a többiek vártak. Esme kérdő tekintetét látva és érezve a nyugtalanságát az üvegfal túloldaláról, megráztam a fejem, aztán elöntött a szégyen és a bűntudat. Legszívesebben egy máglyára kötöztettem volna magam, és saját magam gyújtottam volna meg a farakást. Alice némán hozzám sietett, megölelt, majd megsimogatta a kezem, miközben halkan azt mormogta, hogy senki sem hibáztat engem. Felhorkantam, és elfordultam a háztól, majd mikor Edward bement a nappalin át a konyhába, az árnyékokat kezdtem figyelni, és közben felmértem, ki hogyan viszonyul hozzám érzelmileg. Emmett: együttérzés és némi sajnálat. Rose: szintén együttérzés és talán… elégedetlenség? Mikor felé pillantottam, ezt a fura érzést felváltotta egy sokkal ismerősebb: szégyen. Alice sem érzett megvetést, semmit, inkább csak fájdalmat, valószínűleg a szeme előtt kialakuló jövőkép miatt. Odabent Edward még mindig nyugodt volt, egy csöppnyi neheztelés sem volt a szívében, ahogy Esmének sem, aki épp felmosott, és csak némi nyugtalanságot érzett Edward előbbi félmondata miatt. Edward visszatért, és behívta Alice-t, hogy keressen Bellának egy pólót. Míg megkerülték a házat, én, Em és Rose kicsit arrébb mentünk a háztól, behúzódtunk az árnyékba, hogy a nappaliba belépő Bella ne lásson meg minket. Mikor rápillantottam a sápadt, szürke arcára és a karját borító kötésre, újból elöntött a bűntudat, a szégyen és a harag. Utáltam gyönge lenni!

- Esme, hadd csináljam én meg! – kérte elpirulva, és Emmett kissé felém mozdult, mintha attól tartott volna, hogy újból rátámadok. Kissé megráztam a fejem, és végignéztem, ahogy Esme elutasítja Bella segítségét, majd ahogy befejezi a munkát, a lányok pedig eltűnnek az emeltre vezető lépcsőn. Carlisle átkarolta Esmét, majd a minket körülvevő sötétséget kezdte vizsgálgatni, teljesen biztos voltam benne, hogy engem keresett. Némán biccentettem neki, hogy megnyugodjon, majd lassan lesétáltam a folyóig, míg a többiek elbúcsúztak Bellától és Edwardtól. Tisztán hallottam, mikor Esméék eltolták az üvegajtót, és egymás után kiléptek a fűre. Ők ketten megállak Rose és Em mellet, míg Alice kecsesen lelibegett hozzám a selymes füvön.

- Jasper… - kezdte a fogadott apám, mire szembefordultam vele és leintettem. Ha épes lettem volna elpirulni, a fejem már bizonyára olyan vörös lett volna, mint a posztó, amit a torreádorok a bikák előtt lebegtetnek.

- Ne mond azt, hogy nem az én hibám volt – mondtam keményen. – Mert igazán csak az enyém volt, és ezen nem változtat, hogy ki mit mond.

- Senki sem hibáztat téged – mondta Esme. – Csak egy ártatlan baleset volt!

- Ami nem történt volna meg, ha kicsit jobban odafigyelek magamra, és ha kicsit több önkontrollal rendelkezem. Hiszen ti is megálltátok!

- Jasper, te még közel sem vagy akkora tapasztalat birtokában, mint mi.

- Ez igaz, a francba, de akkor is! Én nem csak egyszerűen egy embert akartam megtámadni, hanem Bellát! Ez olyan volt… mintha Rose-ra rontottam volna rá, vagy Esmére!

- De itt voltunk, nem? – kérdezte Emmett. – Megállítottunk, és nem történt semmi komoly baj, nemde? Senki sem szenvedett maradandó károsodást!

- Kivéve Bellát.

- Jaj, Jazz! Hiszen volt már ennél komolyabb sérülése is! Gondolj csak a James-es esetre…

- Pont ez az, Emmett! Én nem James vagyok, hanem egy olyan vámpír, aki már majdnem nyolc hónapja ismeri őt, akinek kellett volna annyi kontrollal rendelkeznie, hogy ne akarja azon nyomban elfogyasztani vacsorára, amint egy apró vércsepp megjelent az ujja hegyén!

- És egy vámpír, aki ma óriásit csalódott magában. Nézz szembe a tényekkel, nem azért okolod magad, mert fájdalmat okoztál neki, hanem mert csalódtál magadban. Ami helyes is, tekintve a helyzetet.

- Rose!

- Nem, hagyd, igaza van…

- De ezzel nem azt akartam mondani, hogy okos dolog. Mármint, hogy magadat okolod. Néha még a legjobbaknak is vannak gyenge pillanataik…

- Amik tanulságként szolgálnak önmaguknak és a többieknek.

- És mégis mi volt a mai nap tanulsága? Hogy többet nem csomagoljuk be Bella ajándékait?

- Ez is egy nézőpont… - Emmett először csak kuncogott, majd alig pár perccel később már eget rengetően nevetett. Lassan mindenki csatlakozott hozzá, de én nem tudtam mosolyogni.

- Hidd el, ma semmi olyan dolog nem történt, amit ne lehetne helyrehozni! – szorította meg a vállamat Carlisle. Remek dolog a tudatlanság…

- Nem hiszem. Edward el akarja hagyni Forksot…