2010. május 15., szombat

14. történet

Cím: Azért is megmutatom!
Korhatár: nem korhatáros
Figyelmeztetések: nincs
Jellemzők: romantikus, általános
Választott szituáció/jelenet: Hogyan derült fény arra, hogy Rosalie szeret autókat bütykölni?
Leírás: Rosalie Hale sosem szeretett mellőzött lenni, éppen ezért úgy dönt, itt az ideje, hogy megmutassa, a szép külső igazán ügyes belsőt takar.
Már megint.
Újra és újra, nap, mint nap eljátszották ugyanezt. Hazatért, meghallotta a gondolatait, felnézett és biccentett, aztán mintha ő nem is létezne, bement a házba és leült a zongorájához. Most sem foglalkozott vele. Ennyi idő után talán meg kellett volna barátkozzon a gondolattal, hogy Edward Cullen nem érdeklődött iránta, de egyszerűen képtelen volt elfogadni. Edward… közömbös. Hogyan képes bárki is közömbös maradni, ha róla volt szó?
A tükörhöz lépett és bár mosolygott, mégsem volt elégedett. Hosszú szőke haját rafinált kontyba tűzte, így nem takarta el a vállát, arcára leheletnyi pirosítót kent, ami hófehér bőrét kissé feldobta. Már megszokta tejfehér bőrét és aranyszínű szemét, sőt, valójában tetszett is neki. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint Carlisle és Esme, akiket úgy irigyelt egykor, ha nem szebb. Apja még inkább csodálná és dicsekedne vele. Régebben jól érezte magát, ha valaki megbámulta és irigykedtek rá, akkor most miért volt olyan rossz érzése? Még egyszer belenézett a tükörbe, majd ellépett tőle.
Hangokat hallott; Edward kissé frusztráltnak tűnt, Carlisle mint mindig, ezúttal is nyugodtan, megértő hangnemben válaszolt, aztán kimentek a ház elé. A tavasznak köszönhetően nyitva hagyta az ablakot, így tökéletesen hallott mindent. Edward hangja valóban idegesnek hangzott.
- Zörög. A saját gondolataim sem hallom tőle!
- Nem hajtottad egy kicsit túl? Ez érzékeny szerkezet, Edward. Finoman kell bánni vele.
- Nem hiszem, hogy nagyon meghajtottam volna.
Rosalie szinte látta maga előtt, amint Edward a szemét forgatja, árulóként tekint az autóra. Az utóbbi időben ez volt a kedvenc elfoglaltsága. Rótta az utakat a garázsban csillogó autó-remekek egyikében és haza sem tért, míg ki nem fogyott a benzin belőle. Olyankor leült a zongorájához, órák hosszat komponált, majd megunva újabb autókázásra indult. Furcsa egy férfi.
- Nos, Edward – döntött Carlisle –, azt hiszem, látnia kéne egy szerelőnek. Holnap beviszem a városba és megnézetem. De kérlek, vigyázz a többivel.
- Ezzel is vigyáztam, hisz… - Sóhajtott. – Vigyázok.
- Köszönöm, fiam.
Edward még fortyogott kicsit magában, közben Carlisle betolatott a garázsba az autóval. Tényleg zörög, ismerte fel Rosalie a hangot. Megértette, hogy idegesíti a fivérét; az ő fülüknek ez már kifejezetten kellemetlen hang volt.
Kopogtak az ajtaján, mire meglepetten odafordult. Vagy ő feledkezett bele túlságosan is az autóba, vagy az érkező lépdelt nagyon halkan. Utólag úgy döntött, mindkettő közrejátszhatott a dologban.
- Rosalie, kedves, Edwarddal vadászni indulunk. Nincs kedved csatlakozni?
Esme és Emmett jó ideje elmentek már, hogy csillapítsák szomjúságukat és szinte biztos volt benne, hogy még néhány óráig nem térnek haza. Vágyott ki a levegőre, szívesen tartott volna velük, mégsem felelt igennel.
- Köszönöm, de inkább maradnék.
Pillanatnyi csönd, mintha Carlisle is meglepődött volna a visszautasításon.
- Ahogy gondolod, Rosalie.
Lélegzetvételnyi tétovázás után a férfi megfordult és elindult lefelé a lépcsőn. Érthető volt elképedése, hisz ha valaki, akkor Rosalie Hale mindig szerette a társaságot, vágyott rá, hogy az emberek figyelme felé irányuljon. Ő és a magány nem fértek meg egymás mellett.
Hallotta, ahogy becsukódik a bejárati ajtó, Edward pedig csak annyit mondott „nem értem én ezt a lányt”. Ha nem az ő szájából hallja, talán még meg is sértődik, ám éppen egy olyan ficsúr nyilvánított róla ilyesfajta véleményt, aki tényleg furcsa, akinek teljességgel érthetetlen a viselkedése.
Csönd ereszkedett a házra. Rosalie megbánta, hogy itt maradt, mikor Carlisle mindig figyelő tekintetétől kísérve velük tarthatott volna. A férfi mindig kedves, előzékeny volt, igazi úriember, aki sokat tanítgatta. Esme ugyanúgy a szárnyai alá vette, ahogy Emmettet is abban a pillanatban, hogy új életére ébredt. Figyeltek rá, mint régen senki. Nem csak a szépségét látták benne, mint saját szülei, hanem valami mást is, ami belülről fakadt. A barátai lettek… a családja. Oldalra billentette a fejét.
Igen, velük kellett volna mennem. Most már mindegy.
Próbált olvasni valamit azok közül a könyvek közül, amit Edward ajánlgatott neki, de egyik sem kötötte le a figyelmét. Megszólaltatta a zongorát is – elég szépen, de fivére tehetsége messze túlszárnyalta az övét –, aztán felállt. Egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejében, mosolyt fakasztó, példátlan, de mindenképpen érdekfeszítő ötlet.
Edward komponált. Carlisle orvosként nyűgözte le mind a betegeket, mind kollégáit; elhivatottsága megdöbbentette Rosalie-t. Vámpír létére ugyanúgy viselkedett, mint az emberek, noha sokkal jobb volt náluk és ami azt illeti, a fajtája szinte valamennyi tagjánál is – ő sosem támadott volna meg senkit, lészen bár ártatlan vagy bűnös. Aztán ott volt Esme. Ő mindig csinosítgatta a házat és olyan új ötletekkel állt elő, mint senki. Tehetséges volt a díszítések terén, ezt el kellett ismernie. No és Emmett… Elmosolyodott. Emmett mindent játéknak tekintett, olyan volt, mint egy nagy gyermek. Az ő gyereke. Na de ő maga? Mire volt jó Rosalie Hale?
Szép volt, igen. Büszke is volt rá! Már miért is ne lett volna? Ám ezt édeskevésnek találta. Mindenki jó volt valamiben, még Emmett is. Ő ugyan a fogadásokban és örökös versenyzésben éli ki magát, de mégis csak volt valami, csak rá jellemző elfoglaltsága. Na de ő… A családja gyönyörű volt, mindenki árgus szemekkel figyelte őket miatta, annyival pedig sosem lehetett szebb, hogy ez elég legyen számára. Amellett szeretett volna csinálni valamit, amiben ő a legjobb, amitől mindenkinek leesik az álla és talán még Edward is észreveszi. Nem mintha számított volna, közeledik-e hozzá, de igenis vágyott rá, hogy legalább egy kicsit csodálja.
Edward… A zongorája és az autók voltak a mindene. A hangszer túl törékenynek tűnt a számára, túl kényesnek. Az autók viszont… Miféle kárt tehetne bennük? Még akkor sem árthatna nekik, ha valamit nagyon elszúrna. Az ötlet egyre jobban tetszett neki. Lement hát a garázsba és megkereste azt a példányt, ami miatt fivére nem is olyan régen idegeskedett. A barna Regist, amit ebben az évben gyártottak le és Edward azonnal meg is kapott. Nem kifejezetten tetszett neki, de azok közül, amik idebent sorakoztak, ez volt az egyik legszebb példány. Magabiztos mosoly jelent meg az arcán, majd a szerszámok keresésére indult.

***

A ház sötét és csöndes volt; mikor visszaértek, csupán a garázsból szűrődött ki némi fény. Kíváncsian lépett be a helyiségbe, végigpásztázta tekintetével a járműremekeket, melyekért a fivére és apja is annyira odavolt. Őt nem különösebben vonzották, számára olyan… aprók és törékenyek voltak, mint holmi makettek. Viszont el kellett ismernie, hogy a maguk nemében páratlanok. Buick, Cadillac, Chevrolet, Chrysler, Dodge, valamennyi motorházteteje nyitva. De minek? Elérkezve a Regishez, válaszra lelt. Meglepetten figyelte az autó alól kilógó két lábat, a kicsit piszkos, valamivel térd alá érő halványrózsaszín nyári ruhát, ami igencsak felcsúszott, így most többet mutatott a lányból. Az autó motorjából különböző csövek és rongyok lógtak ki, a bal első gumi alatt pedig téglák sorakoztak, hogy a lány jobban hozzáférjen. Csak azt nem értette, minek.
Rosalie motyogott valami „kulcsról”, közben maga mellett tapogatózott a szerszámok között. Megfogta azt, amit a legvalószínűbbnek gondolt, hogy kellhet neki és a kezébe adta.
- Ezt keresed?
A lány egy pillanatra megmerevedett, majd - képtelennek tűnően – kecsesen kicsusszant az autó alól. Felpillantott az előtte guggoló alakra és halvány mosoly jelent meg az ajkán. Valahogy elég volt ránéznie, máris jobb kedve lett tőle.
- Emmett. Nem hittem, hogy… Már ilyen későre járna?
A kérdezett vigyorogva bólintott, majd végigmérte a lányt. Haja kibomlott és kontyának már csak árnyai látszottak a feje búbján. Arca, ruhája egyaránt olajfoltos volt, szeme izgatottan csillogott. Sosem látta ilyennek. Mindig tiszta és rendezett volt, általában olyan… királynői. Mindenkivel, kivéve vele. Emmett megtapasztalhatta, milyen is, mikor Rosalie felszabadult és önmaga lehet, mikor kacag, mikor megfogja a kezét. De fogalma sem volt róla, hogy ilyesmire is képes.
- Nem tudtam, hogy értesz az autókhoz.
- Nem is. De hamarosan!
Ezt lehetett akár fenyegetésként is értelmezni hanglejtése alapján. Mintha hadat üzent volna a világnak és mindenkinek, aki autóval jár. Emmett inkább vigyorgott. Lelki szemei előtt megjelent egy kép, amin a lány valamennyi autó motorját egyenként tüzetesen átvizsgálja, majd alájuk fekszik, hogy onnan is mindent szemügyre vegyen, így próbálva rájönni a masina működésére. Úgy tűnt, sikerült neki.
- Segítsek?
- Jó lenne. Azok a téglák mindig megadják magukat.
Emmett jobban megemelte az autót, aztán egyszerűen kipöckölte a téglákat a gumi alól. Leült a kerék mellé, megtartotta az egészet, hogy Rosalie biztonságosan hozzáférjen. A lány egy ragyogó, ám kissé maszatos mosolyt küldött felé, majd visszabújt szerelni.
- Hogy jött az ötlet? – kérdezte.
- Edward panaszkodott rá, mert zörög benne valami. Gondoltam, megnézem.
- Miért nem vitte szerelőhöz?
- Akarja. Holnap.
- Még mindig nem értem.
Rosalie egy pillanatra abbahagyta a szerelést és felsóhajtott. Emmett már azt hitte, olyat mondott, amit nem kellett volna, ám ekkor a lány ismét munkához látott.
- Szeretnék valami olyasmit csinálni, amivel… kitűnök a többiek közül.
- Hisz te vagy a legfeltűnőbb jelenség, akivel valaha találkoztam!
Rose elmosolyodott, de a keze nem állt meg. Mennyit jelent, hogy ki mondja… Emmett szavai kedvesek voltak, örömmel töltötték el a szívét.
- Köszönöm.
Bólintott, csakhogy még mindig nem értette a dolgot. Kíváncsi volt, mindenre – bármire –, ami Rosalie-val állt összefüggésben. Ez pedig különösen érdekelte. Mielőtt újabb kérdést tehetett volna fel, a lány mintha kitalálta volna a gondolatait. Beszélni kezdett.
- Szerettem volna, ha mindenki meglepődik azon, hogy én ehhez is értek. Nem is gondoltam, hogy egy autót megszerelni ilyen nehéz dolog.
- Hát, az én állam már így is leesett.
Rosalie felnevetett, gyöngyöző hangja betöltötte a helyiséget.
- Ó, Emmett, te olyan más vagy.
- És ez baj?
- Nem. Dehogyis!
Ismét kibújt az autó alól, aztán Emmettre mosolygott. Megfogta a kezét, ami szabadon volt, összekulcsolta ujjaikat. A tekintetében izgatottság és remény csillogott. Emmett rájött, hogy még sosem látta a lányt ennyire szépnek, ha pedig ez az autószereléstől meg az olajfoltoktól volt, bármikor szívesen segít neki. Akármikor.
- Azt hiszem, készen van.
- Lássuk.
Miután Emmett óvatosan letette a kocsit, felsegítette Rosalie-t, majd kiszedték az oda nem illő tárgyakat a Regisből és beindították a motort. Rose már annak is örült, hogy egyáltalán elindult, de mikor nem hallottak semmi különös zajt, még inkább felcsillant a szeme. Megszerelt egy autót életében először! Ráadásul tetszett neki! Jól szórakozott közben, még az sem zavarta volna, ha véletlenül nem sikerül a dolog. De itt voltak, minden működött; most már Edward is ámulhat, hogy mire képes. Ami azt illeti, ámult is.
- Mit csináltok az autómmal?!
- Rose megjavította.
Hiába Emmett büszke hangja és a lány gondolatai, Edward képtelen volt elhinni, hogy Rosalie képes erre. Először is vállalta a kockázatot, hogy tönkretesz egy méregdrága Regist, az egyik kedvenc autóját. Másodszor, ha valakiből, akkor Rosalie Hale-ből biztosan nem nézte ki, hogy ért bármihez is, már az öltözködésen meg a sminkelésen kívül.
- Hogy nyúlhattál hozzá, mikor ez egy remekmű, egy törékeny szépség! Ha bármi…
- Semmi baja! – villant meg a lány tekintete.
- Meglátjuk. Ha mégis…
Nem folytatta, inkább beült az autóba és gázt adott. Ahogy kikanyarodott a feljáróról, már érezte, hogy igazságtalan volt a húgával, aztán mikor hazaért, pontosan tudta. El kellett ismernie, tökéletesen működőképes, sőt még annyira sem volt zajos, mint mikor megvette. Nem szándékozott azonban bocsánatot kérni. Rose ugyanúgy el is ronthatta volna, elég egy rossz mozdulat. Mindez a véletlen műve, bizonygatta magának.
- El sem tudom hinni – motyogta.
A lány immár tisztán állt előtte, büszkeségtől sugárzó arccal. Emmett az oldalán, átkarolva őt, kezét Rosalie derekán nyugtatva, vigyorogva. Az autója felett érzett megkönnyebbülést most valami teljesen más érzés váltotta fel, amihez szüksége volt egy kis időre, hogy rájöjjön, mi is az: szeretet és öröm. Látva a húgát és Emmettet együtt, képtelen volt elnyomni egy vigyort. Sosem hitte volna, hogy két embert egy autó megszerelése hozhat közelebb egymáshoz.
- Köszönöm, Rosie – szólalt meg végül. – Mostantól tudom, kihez forduljak, ha baj történik az autókkal.
- Szívesen vállalom – mosolygott.
- És a ruhád?
- Hát igen, azt egy kicsit sajnálom, de Esme azt mondta, majd veszünk kifejezetten erre való holmikat. Állítólag ki tudja szedni a foltokat.
- Persze, ecetes ollóval.
A lány szeme megvillant; Edward a gondolataiból is ki tudta olvasni, hogy jobb, ha itt befejezik a témát. Bontakozó barátságuk elég törékeny volt még ahhoz, hogy ilyen apróságokkal megtapossa, úgyhogy inkább visszavonulót fújt.
- Azt hiszem, én teszek még néhány próbakört, csak a biztonság kedvéért.
Megfordult és az autóhoz sétált. Mielőtt kinyithatta volna az ajtaját, Rosalie utána szólt.
- Ha idő előtt kihajtod a lelkét, a saját rovásodra írd, Edward Cullen.
Választ sem várva elindult visszafelé a házhoz. Emmett még öccsére vigyorgott, aztán sietett a lány után.
Ezek ketten tényleg összeillenek, mosolygott magában Edward, majd beszállt a Regisbe és elindította a motort.

Vége

1 megjegyzés:

finnigan írta...

Hű, azt hiszem, még sose kedveltem meg egy történetben ennyire Rosalie-t. :) Téll annyira szimpatikus volt, mégis hát... megmaradt olyan rose-os. ^^ Találó és hozzá illő volt az indok, amiért végül is elkezdett kocsikat szerelni, hogy idegesítette Edward közömbössége. Edwardról szólva... érdekes volt őt látni még Bella előtt, hogy akkoriban mivel töltötte az idejét, milyen volt. Kocsik és zene. Egyértelműen el tudom képzelni. xDDD :) És jaj, Emmett, rá is ki kell térnem, mert annyira aranyos volt. ^^ Főleg, hogy ritkán látni Rose-Emmett történetet, szóval így még érdekesebb volt őket így látni. Hogy Edwardot (vagyis hát téged xD) idézzem: "Ezek ketten tényleg összeillenek." :D
Összességében gratula ehhez a történethez, különösen pedig Rose-hoz! ;)

finnigan ^.^