4. történet

Cím: Majd Holnap…
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: nincs

Jellemzők: dráma

Választott szituáció/jelenet: A még ember Emmett esete a macival.

Első felvonás

Emmett McCarthy élvezettel dőlt el a zöld füvön. Tekintetét végighordozta a tájon. Tennessee. Drága, Tennessee! Emmett nem szokott érzelmes lenni – egy férfinak nem is szabad annak lennie! –, de ennek ellenére imádta a szülőhelyét. A végtelen zöld tájat, a távolban a felhőkkel elfedett havas hegycsúcsokat, a kis patak hangját, ami a háza mögött az erdőben futott, ahol néhány bátrabb, de inkább kiéhezett medve a hajnali órákban lazacot fogott. Ah, medvék! Milyen régen nem volt vadászni! Emmett felült a puha fűről és a homlokát ráncolta. Tényleg, milyen régen is? Két hónapja biztosan megvolt, hiszen akkor halt meg a mama…

Emmett felpattant, majd lesöpört magáról néhány fűszálat és beballagott a faházba, ami régen hangos volt. Az ő családjától. Az ajtó nyikorogva kitárult és felfedte a szerény bútorzatot. Emmett nem nézett körül, nem állt meg a kandallónál, ahol a képek sorakoztak, amelyek mind valamilyen emléket őriztek. Megtorpant. Szemei a középső képre tévedtek, már-már megszokásból. Az volt a kedvence. A képet egy házaló fényképész készítette, még négy évvel ezelőtt. Emmett halkan felnyögött és múlt ölelő karjaiba esett…

A Nap sugarai játszadozva érintették meg a faház ablakait, fényük visszatükröződött. Egy tizenhat évesnek tűnő fiú, aki az ablak előtt fát vágott, megállt egy pillanatra. Letörölt egy futó izzadságcseppet a homlokáról a tenyere belső felével. Csendes nyugalom szállta meg lelkét, ahogy a Nap játékát figyelte a házon. Újra nekilátott a favágásnak, mikor meghallotta, hogy a nevén szólítják. A fejszét a háznak támasztotta, majd megindult a hang irányába. A ház előtt három ember várta.

– Igen, mama? – Emmett magára valló módon rámosolygott a szüleire és az idegenre.

– Mit szólnál hozzá, ha ez az úr megörökítené ezt a csodás augusztusi délutánt, fiam? – Az apja válaszolt neki és megveregette a fényképész törékeny vállát. – Ez az úr azt mondja, remekül ért ehhez. Egy dollárt kért érte… amit máskor sokallnék, de hát most miért ne? Egy dollárt megér nekem, hogy megörökítsenek minket a következő nemzedéknek.

– Nos, akkor kezdhetjük, hölgyem és uraim? Kár lenne kihagyni, ahogy a Nap lemegy… Igazán csodás lesz tőle a kép! Igazán csodás… – Emmették megálltak a házuk előtt, szemüket elvakították az utolsó fénysugarak. Ám mielőtt ténylegesen nekikezdtek volna, Emmett édesanyja letörölte a fia arcáról a munka árát, majd arcon csókolta.

– Nos, akkor… – mondta a fényképész, és megigazította a gépe lencséjét. – Maradjanak nyugodtan, semmi ficánkolás! Úgy, úgy! Most repül a kismadár!

Két pillanat volt, nem több, mégis egy végtelennek tűnt. Emmett megrázta a fejét, majd megszorította az édesanyja törékeny kezét.

– Szerinted jól sikerült? – Válaszul csak egy kedves mosolyt kapott. Látta, ahogy az apja lerendezi a fényképészt, kifizeti az összeget, majd még egyszer megveregeti a vállát, hogy a másik kis híján arccal előre esik. Emmett felnevetett, úgy szívből jövően. Nem volt igazán oka a boldogságának, csak annyira szerette azt, ami körül vette őt: a családját és azt, ahol élt. Nem cserélte el volna semmire. Tényleg semmire.

Emmett megszédült, ahogy visszalépett a valóságba. A kanapéig hátrált, rárogyott. A mellkasa közepét égő üresség járta át. Mama, apa… miért nem vagytok itt velem? A válasz nagyon egyszerű volt. Azért, mert meghaltak. Mindketten. Az apja vadászat közben. Vagyis csak így sejtették. Emmett még látta, ahogy a vállára veti a puskáját és ruganyos léptekkel eltűnt a közeli erdő hívogató karjaiban. Akkor látták utoljára. Soha többé nem jött vissza. És az anyja? Erős nő volt, mégis nem elvitte egy ismeretlen fertőzés? Emmett minden nap minden órájában vele volt, ápolta. Vizes ruhát tett az izzadt homlokára és megszorította hideg kis kezét. Egyre teltek a napok, és az orvos sem reménykedett többé. Azt mondta, hogy az édesanyja szervezete megadta magát. Kész, vége. Nincs tovább. Emmett úgy érezte, hogy az eddigi élete során kétszer majdnem meghalt. Elveszíteni a szülőnket olyan érzés, mintha szíven döfnének. Legalábbis Emmett így gondolta.

Megütögette az ürességtől kongó mellkasát. Fájt. Fájt, hogy ilyen üres. Döntésre jutott. Muszáj kezdenie magával valamit, vagy különben biztos beadja a kulcsot. Vadászni megy. Most rögtön. Felpattant az ülőhelyéről és a hálószobájába sietett. Kivette az ágya alól azt a puskát, amit még az apjától kapott négy éve. Megsimogatta a vonalait. Szíve hevesen vert és szinte könyörgött azért, hogy vadászni induljon. Végre. Emmettnek sem kellett kétszer mondani. Gyorsan körbenézett a szobájában. Futólag az ablakhoz lépett és megcsodálta a naplementét. Mélyet lélegzett és kifutott a házból. Az ajtót nem zárta be. Úgysem rabolják ki a házat. Mit is tudnának elvinni innen? Semmit. Az egyedüli értékek Emmett emlékei voltak, amiket mélyen a szívében őrzött. És ezeket senki sem tudja elvenni tőle. Emmett, akárcsak az apja két évvel ezelőtt, a vállára rakta a fegyverét. Nem nézett vissza. Nem érezte szükségét. Úgyis visszajövök ide. Azzal, hogy visszanézek, nem lesz könnyebb.

Második Felvonás

Sötétedett, mikor Emmett elért a legközelebbi hegy lábához. Lábai sajgottak és könyörületért esdekeltek. De nem. Nem fog megállni. Muszáj leterítenie egy medvét. Egyszerűen muszáj. Tovább ballagott és mélyeket szippantott a friss erdei levegőből. Tüdeje elégedetten telt meg oxigénnel. Az agya is felélénkült, ereiben az adrenalin sürgetően hömpölygött. Mindjárt. Mindjárt elérek a patakhoz, és végre találkozhatok az áldozatommal. Apám gyilkosával. A medvével. Emmett egyre gyorsabban lépkedett. Fejében előre lejátszotta, hogy hogyan fogja először is becserkészni, majd lelőni az áldozatot. Gyors lesz. Nem fogja megkínozni a szerencsétlent. Lehet, hogy nagyon fel van zaklatva, hiszen a sebei újra felszakadtak és az üresség a mellkasában pokolian égett, de ettől függetlenül hitt abban, hogy mindenkinek jár a tisztes vég.

Elérte a csordogáló patakot. Nagy kövek ölelték át a vízfolyást. Gyönyörű volt az éj sötétjében, a csillagok fényében. Emmett letérdelt a partjához és az egyik ujját megmártotta a hideg vízben. Majd még egyet. És végül már a csuklója is benne volt a vízben. Ide-oda mozgatta és élvezettel nézte, hogy hullámzik a víz körülötte. Lehajtotta a fejét és hátrahőkölt. A vízből apja arca tükröződött vissza. Mert biztosan nem az övé volt. Vagy tényleg ennyire hasonlít rá? Emmett felnyögött, majd eldőlt a patakparton. A puskáját úgy igazította, hogy közvetlenül mellette legyen, ha szüksége lesz rá. Kétségtelen… eddig mindenki azt mondta, hogy kiköpött apja, és hogy a vonásai tisztán tükrözik azt, hogy kinek a fia. No, de ennyire? Emmett végigtapogatta az arcát. Erőteljes arccsontja volt, lapos homloka és telt ajkai. Akárcsak az apjának. Emmett beletúrt göndör fekete hajába. Selymes. Ami meglepő, hiszen az apjának egyenes barna haja volt, aminek a tapintása mindig a meleg gyapjúra emlékeztette Emmettet… Viszont a mamának… igen, a mamának ugyanolyan haja volt, mint nekem.

Emmett szinte már várta, hogy a mellkasa jelezzen, hiszen újra felelevenítette az emlékeit. De nem érzett semmit. Csakis feszültséget a vadászat miatt. Megdörzsölte a halántékát. Az okosabbik éne – ami eddig szabadságon volt – az sugallta neki, hogy keressen egy viszonylag biztonságos helyet és aludjon pár órát, hogy felkészülhessen a rá váró vadászatra. Emmett engedett neki. Felállt, majd körülnézett. Biztonságos, biztonságos... De nem nagyon talált ilyet. Ha túl közel feküdne le a parthoz, elfordulna, hogy belegurul a patakba. És ez az opció annyira nem tetszett neki. Ezért hát visszasétált ahhoz a részhez, ami előtt idejövet elsietett. Itt kezdődött az erdő, de néhány bokor is akadt ott. Ez maga a tökély. A bokrok elölről fogják takarni, míg a fák hátulról. Emmett megpróbált kényelmesen elhelyezkedni, de mindig volt valami, ami nem stimmelt. Forgolódott. És közben magát átkozta, hogy hogyan lehetett ilyen barom, hogy estelektor indult vadászni. Mikor meg otthon egy kényelmes és legfőképpen meleg ágy várja. Hülye ötlet volt, ez tény, de már nem változtathat rajta. Majd holnap, mikor felkel a Nap. Ő majd visszasiet a házába és ott folytatja, ahol abbahagyta. Micsoda unalom! Igazi mókuskerék… Újból átfordult a másik oldalára. Lehet, hogy a papának is ez volt a baja… megunta, hogy mindig ugyanaz történik. Lehet, hogy úgy érezte, hogy az élet nem oszt neki új lapokat, csak a régieket mutogatja, melyeket már akkor el akartunk hagyni, mikor kihúztuk őket? Valahol megértette az apját, de vajon akkor miért nem vitte őket magával? Ők mindenhová követték volna, még a halálba is… Várjunk csak! Papa csak nem meghalni ment? Emmettet ez a felismerés úgy érte, mint egy pofonverés. Szinte rögtön ki is repült a szeméből az álmosság. Felült, s a puskáját a kezébe vette. Ujjai magától szaladtak végig a vésésen, a tulajdon nevén. Ezt még apja vésette bele. De igen. Meghalni ment. Emmett felordított. Nem érdekelte, hogy ki hallja meg és ki nem. A méreg, amit elöntötte az agyát, szabadulni akart. Hogy tehetett ilyet? Válasz nem érkezett, de talán nem is baj. Emmett felállt és mélyeket lélegzett. El kell fogadnia az apja és anyja halálát. Azzal nem lesz jobb, hogy azt boncolja, hogy miért történt. Csak fájdalmat keltene magában. És Emmettnek egy jó időre elege lett a fájdalomból. Ezért, ahogy visszasétált a patak partjára és leült egy nagyobb kőre, eldöntötte, hogy végez a családja emlékével, hogy újra az legyen, aki volt. Egy boldog, ami a szívén, az a száján fickó. Nem több és nem is kevesebb. Csak annyi, amit az anyatermészet neki szánt.

– Elengedlek titeket, mama és apa! Én elengedlek titeket… – Ahogy ezeket a szavak mormolta maga elé, a mellkasa sokkal könnyebb lett. Mintha az éjszaki szél kifújt volna belőle minden fájdalmat és dühöt, amit a szülei iránt érzett. Persze ezzel nem oldott meg mindent, ezt ő is tudta, de világéletében mindig csak előre nézett. Szerette azt az érzést, mikor lezárt magában valamit. Igazán jó érzés volt eldobni a kulcsot és nézni, hogy repül el tőlünk minél messzibbre. Igazán felemelő…

Emmett felnézett a sötét égre és elvigyorodott. Mennyire nyugodt minden, vagy inkább csak volt az? Emmett felpattant az ülőhelyéről és a sötétséget kutatta. Olyan volt, mintha egy medve morgott volna a háta mögött… Nem, nem olyan, hanem az! Rántott egyet a pisztolyán és a hang irányába indult.

– Gyere a papához, Micimackó! – kiáltotta, és reménykedett benne, hogy felkelti a medve érdeklődését. Átkozottul jólesne egy kis harc! Újra morgást hallott és a puskáját a hang forrásához tartotta, de nem volt ideje lőni, csak egy erős ütést érzett a mellkasa táján. Mikor a kövekre esett, már nem volt magánál…

Harmadik felvonás

Edward Cullen egy szemvillanásnyi idő alatt harapta át az erdei oroszlán torkát és ugyanennyi idő alatt el is vette tőle azt, amit is akart tőle. A vérét. Felállt és megigazította a kissé összegyűrődött ruháját. Vörös hajába beletúrt a játékos szél, ami egy új, szinte szokatlan illatot hozott magával. Edward egy pillanatra megrészegült, és a benne lakó szörny követelte, hogy most azonnal keresse meg azt az embert és… De, nem! Nem szabad erre gondolnia! Nem fog embert ölni! Soha többet. Ahogy kijózanodott, agyát ellepte a pánik… Ugye Rose nem csinált semmi marhaságot? Ó, mondd, hogy nem! Edward koncentrált és meghallotta Rosa hangját: Óh, igen, kétségtelen, tényleg remekül mutat rajtam ez szakadt nadrág… Lehet, hogy divatba fog jönni? Megkönnyebbült. Hála az égnek, nem arról szólt ez a gondolatsor, hogy hogyan rejtse el a holttestet. Edward Rose felé vette az útját és remélte, hogy ő még nem érezte meg az emberi vér szagát. Hiszen még csak két éve vámpír! Nem hiányzik, hogy megejtse a kísértés. Ám Rose már ott is termett mellette és maga után húzta, vissza, az erdő felé.

– Te is érzed ezt, Edward? Micsoda illata van!

– Persze, hogy érzem! Lehet ezt nem érezni? – Edward lerázta magáról a lány kezét és igyekezett lenyelni a dühét –, de ettől függetlenül nem mehetünk oda. Ez nagyon veszélyes lehet ránk nézve. Mi van, ha...?

– Olyan aggodalmas vagy, Edward! – mondta Rosa a gondolatain keresztül. Végighúzta az ujjait a hosszú, gyönyörű haján, s esdeklődően nézett fel a fiúra. – Láttam az embert a parton, háton fekve. A szíve nagyon erős, még mindig ver. Ha nem Carlisle lenne az apám, lehet, hogy nem érdekelne, hogy mi történik vele és inkább azon gondolkodnék, hogy milyen ruhát vegyek fel, ha hazaértünk, de én… soha ezelőtt… szóval én még nem éreztem olyat, hogy segítenem kell valakinek… de ez az ember a parton! Szüksége van ránk.

Edward néhány percig csikorgatta a fogát, nem akarta kockára tenni a családja kilétét azzal, hogy embereket ment és ezzel felkelti az érdeklődésüket.

– Rendben, nézzük meg, hátha tudunk segíteni rajta – mondta, és futásnak eredt. Rose mellette haladt, szépséges arca eltökéltségtől ragyogott. Pár pillanat alatt oda is értek az említett helyre. Edward elszörnyedt, ahogy az emberhez ért.

– Mennyi vért veszített? – kérdezte Rosalie a fejében. Akárcsak ő, nem vett levegőt.

– Nagyon sokat… – Edwardból előbújt az orvos. Megvizsgálta az élet jeleit és egyre jobban tisztában lett az eredményével – ennek a fiúnak itt a vég. Még ha azonnali orvosi segélyt tudna nyújtani neki, az sem segítene sokat.

– Túléli? – kíváncsiskodott a lány, és leguggolt Edward mellé.

– Sajnálom, Rose. Lassul a pulzusa és…

– Vigyük el Carlisle-hoz! Most!

– Rosalie, Ezt te sem gondolhatod komolyan!

– Ha annak idején engem is meg tudott menteni, akkor őt is meg tudja! – mondta, és hogy eltökéltségét bizonyítsa, a hátára kapta az embert. Arca meg se rándult, ugyanolyan kemény maradt, mint amilyen volt. Karamellszínű szemei nem tűrtek ellenállást. – Akkor indulhatunk?! Még azelőtt haza akarok érni, hogy lejár az ideje.

– Már régen lejárt – mormolta az orra alatt, majd megkerülte a lányt. Szemei beletörődve villantak Rose-ra. Utoljára körbenézett, hogy ellenőrizze, nem látta-e őket valaki, mikor meglátta az elhajított puskát a vízben, két kő között. Hosszú ujjai eltűntek a vízben, majd ki is emelkedtek belőle.

– Emmett McCarthy.

– Tessék?

– Így hívják azt az embert, akit vámpírrá akarsz változatni – dörmögte Edward és kettétörte a fegyvert –, erre már úgysem lesz szüksége. – Eldeformálta mind a két végét, nehogy felismerhető legyen, majd jó messzire elhajította. Majd a lányra nézett és abban a pillanatban már ott sem voltak.

– Ez mire volt jó? – kérdezte Rose, lefelé futva a hegyen.

– El kellett tüntetni a nyomokat. Fő a biztonság.

Tovább suhantak lefelé, a néma csöndben csupán az hallatszott, ahogy az ember szíve egyre gyengébben muzsikál. Rose elkezdett pánikba esni. Meg ne halj nekem! Meg ne halj… mondogatta magában, ezzel enyhén őrületbe kergetve a mellette futó fiút. Ahogy leértek a hegy lábához és meglátták a közelben a családi házukat, megnyugodtak. A Nap korongja ragyogva kelt fel a horizonton, ezzel jelezve, hogy egy új nap érkezett. Gyorsítottak. Haza kell érniük, mielőtt rájuk süt a Nap, mielőtt vége lenne a mának, mielőtt feladnák azt, hogy megmentsék ezt a szerencsés és egyben szerencsétlen embert, aki már most a családjukhoz tartozott. Ezt már akkor tudták, mikor beléptek az ajtón és Carlisle nem kérdezett semmit, csak tette a dolgát. Ahogy a méreg áramlani kezdett a fiú testében és megkezdődött az átváltozás, Rose az ágy mellé lépett és megszorította a fiú kezét, aki kínokban vergődött és gyengéden néhány szót suttogott a fülébe:

– Majd holnap, Emmett! Majd holnaptól minden jobb lesz…