3. történet

Cím: Egy szórakoztató nyár Cullen-módra
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: nincsenek
Jellemzők: humoros, romantikus
Választott szituáció/jelenet: A New Moon elején Bella úgy fogalmaz, az volt élete legszebb nyara. Milyen is volt az első nyara a vámpírokkal?
Leírás: Szerinted majdnem mindenki elképzelte már, hogy mi történhetett Bella első forksi nyarán kedvenc vámpírjainkkal. Nos, itt az én verzióm egy könnyed, humorosnak szánt novella formájában. A jogok Stephenie Meyert illetik, semmiféle anyagi hasznom nincs. Jó olvasást!

Amint az autó ajtaja becsukódott mögöttem, halkan sóhajtottam. Edward, aki a másodperc törtrésze alatt már mellettem ült, kérdő tekintettel és kissé aggódva nézett rám:

- Valami baj van, Bella? – kérdezte gyöngéden; aranyszín szeme csupa kíváncsiság.

Egy újabb sóhajt hallattam, míg számba vettem a lehetőségeket. Egyrészt addig nem hagy nyugton, amíg látja, hogy valami bánt; másrészt eléggé sikeresen le tudja állítani a túlbuzgó Alice-t.

- Igazából most döbbentem rá, hogy mit jelent az, hogy kitört a nyári szünet – kezdtem bele. – Nincs több kibúvó Alice ötletei elől.

Edward felnevetett, majd összeborzolta a hajam, és hősiesen kijelentette:

- Ne aggódj, majd én megvédelek!

- Tudom – feleltem. - De akkor is, ugye Alice nem tervez világkörüli utat? Még csak ez az első nyarunk együtt. – Na igen, milyen nyár! – tettem hozzá magamban, miután kipislantottam a szélvédőn. Az eső jó szokásához híven most is ömlött. Sehol egy kósza napsugár, mely megpróbálna átverekedni a felhők tömött sorain.

- Még ha tervezne is, nem megyünk – nyugtatott meg Edward. Hirtelen megváltozott az arckifejezése, szeme kissé üvegessé vált, a kormányt is erősebben szorította. – Na, azt már nem! – sziszegte összeszorított fogain keresztül, és villámgyorsan előkapta a telefonját. Ám még mielőtt tárcsázhatott volna, az már el is kezdett csörögni. – Felejtsd el! – fogott bele köszönés helyett. Hallgatott fél percig, majd immáron nyomatékosabban folytatta. – Nem, Alice, ne is álmodj róla! Nem megyünk a Bahamákra!

Erre rendesen kikerekedett a szemem. Még hogy a Bahamákra! Még a kontinens túlsó felén sem voltam! Buzgón integetni kezdtem Edwardnak, hogy ne adja fel. Szerencsére húsz másodperc intenzív meggyőzés után elsüllyesztette a telefont a zsebébe.

- Alice leszerelve – jelentette be elégedetten.

- Ez meleg volt – fújtam egy nagyot.

- Áh, ez még a viszonylag kisszabású kategóriába tartozott. Ne tudd meg, mire képes, ha beindul!

- Azt hiszem, ideje beszereznem valami páncélfélét.

- Alice-t sajnos még az sem tartja vissza – pillantott rám csúfondárosan vigyorogva.

- Akkor mást kell kieszelnem. – Most tűnt csak fel, hogy egy ideje már a ház előtt beszélgetünk. Charlie kocsija a felhajtón terpeszkedett, tehát nem ártana bemenni, ha nem akarom, hogy nyomozást indítson utánam. – Bejössz? – kérdeztem, erőteljesen reménykedve a kedvező válaszban.

- Szeretnéd? – Nem igaz, hogy nem tud simán felelni!

- Szerinted?

- Igen.

A következő pillanatban arra eszméltem, hogy hűs levegő csap az arcomba.

- Edward, megláthat valaki! – dorgáltam, miközben kikászálódtam a Volvóból.

- Ne aggódj, előtte körülhallgatóztam. Na, gyere!

Charlie-ra természetesen a tv előtt találtunk rá. Jöttünkre azonban felpattant a kanapéról, és érdeklődését ügyetlenül palástolva kezdett fixírozni.

- Szia, apu! – köszöntem, majd átnyújtottam a bizonyítványt.

Sűrű hümmögések közepette áttanulmányozta, és büszkén megveregette a vállam. Hiába, Charlie sem a szavak embere. Ezután visszabattyogott a szófához, és leült. Mivel nem volt kedvem felmenni a szobámba, letelepedtem, és megpaskoltam a helyet magam mellett, jelentőségteljesen Edwardra nézve. Könnyed mozdulattal leereszkedett a karfához, és óvatosan megfogta a bal kezem. Valami baseballmeccsről szóló élő közvetítést sugároztak, de engem nem igazán kötött le. Inkább a nyaramon kezdtem gondolkodni, erről viszont Alice terve jutott eszembe. Nem szeretnék külföldre utazni, legalábbis idén még nem. Természetesen szívesen töltöm velük az időt, de nem akarom elhanyagolni Charlie-t sem. Majd megkérem a kis ötletzsákot, hogy találjon ki valamilyen jó megoldást.

Ekkor egy furcsa dolog rángatott vissza a valóságba képzeletem mezejéről. Edward megmerevedett mellettem, arcát a koncentrálás ráncokba gyűrte. Így ült néhány pillanatig, de kérdő pillantásomra csak egy rejtélyes mosolyt kaptam válaszul. Ezt nem hagyhatom annyiban!

- Megyek, készítek szendvicset – pattantam fel gyorsan, és a konyha felé igyekeztem. -  Kérsz te is, apu?

Charlie valami válaszfélét mormogott az orra alatt, túlságosan lefoglalta figyelmét a meccs. Ezt igennek vettem, de még mielőtt eltűntem volna a szobából, egy célzó fejmozdulattal Edward tudtára adtam a tervet. Nem is csalódtam benne, gyorsan kapcsolt.

- Megyek én is, segítek. – Lassú léptekkel követett a konyhába, de még így is előbb ért oda.

- Na, miről van szó? – érdeklődtem, teljes felsőtesttel a hűtőben lógva.

- Úgy tűnik, Alice kezdi átvenni a képességemet – kezdett bele, de értetlen arckifejezésemet látva bővebb magyarázatba fogott. – Látszott rajtad, hogy valamin nagyon töröd a fejed. Jól gondolom, hogy a nyári szünet jutott eszedbe? – Helyeslően bólintottam, mire folytatta. – Nos, a kedves húgomnak éppen abban a pillanatban született egy „világmegmentő” ötlete – itt a kezével macskakörmöket rajzolt a levegőbe.

- És egészen pontosan mi is az a terv? – kérdeztem, buzgó paradicsomszeletelésbe rejtve félelmem és frissen feltámadt kíváncsiságom. A karikákat a kész sajtos szendvicsek tetejére helyeztem, majd megindultam vissza a nappaliba.

- Nos, miért nem kérdezed meg tőle? – ajánlotta egy újabb rejtélyes pillantással.

Nem igazán értettem, mégis hogy a csudába tudnám Alice-t meginterjúvolni a témával kapcsolatban, de a következő pillanat erre is megadta a választ. Megszólalt a csengő, mire Charlie kezébe nyomtam a tálcát, és elsprinteltem ajtót nyitni. Nem volt túlzottan nehéz kitalálni, vajon ki áll az ajtó túloldalán.

- Szia, Bella! – Alice kecsesen betáncolt az előszobába, és puszit cuppantott az arcomra. Sarkában velem sétált be a nappaliba, majd köszöntötte aput is. – Helló, Charlie!

- Szia, Alice! – köszönt vissza Charlie egy csepp meglepetéssel. – Rég jártál erre. Mi újság?

Mintha csak erre a kérdésre várt volna, pöttöm barátnőm rögtön magyarázatba fogott:

-  Nemrég támadt egy fantasztikus ötletem! Arra gondoltam, mivel nyilván szeretnéd, hogy Bellával legyen valami közös program is, elmehetnénk túrázni. Csak hárman.

Úgy láttam, Charlie-t sikerült megnyerni az ötletnek, amint azt elismerő arckifejezése mutatta. Alice meg se próbálta leplezni diadalittas örömét: látszott rajta, hogy legszívesebben táncra perdülne.

- Alice, az nem jutott eszedbe, hogy akkora táska nem létezik, amibe belefér egy komplett kórház? – kérdeztem a pánik árnyalatával a hangomban.

- Azt hiszem, a húgomnak az sem lenne gond – kotyogott közbe Edward, mire egy lesújtó pillantást vetettem rá.

- Ugyan már, Bella, mi bajod történhetne, ha mi is ott leszünk Charlie-val? – érdeklődött Alice egy hitetlenkedő mosollyal finom vonásain. Ezt nyilvánvalóan költői kérdésnek szánta.

- Mondjuk, megbotlom egy szikladarabban, megcsúszom, és legurulok a hegyről – vetettem fel mindenfajta lelkesedést nélkülöző hangon. Cullenék csak a szemüket forgatták, míg apu felkuncogott. Feltehetően megpróbált elképzelni, amint ágyúgolyóként, teljes sebességgel hasítom az erdő avarszintjét és a nadrágomat.

- Akkor hétfőn jó? – Jaj, ne! Úgy tűnik, Alice már el is tervezte az egészet.

- Igen, majd veszek ki szabadnapot – egyezett bele Charlie.

Ajjaj. Ma péntek van, azaz két teljes nap áll rendelkezésemre, hogy legalább lelkiekben felkészüljek a rám váró csapásokra. Hosszú lesz a nyár…

~E&B~

Amikor reggel felébredtem, rossz előérzetem támadt. Hát persze, ma hétfő van. Nyűgösen kikászálódtam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Miután elkészültem, felöltöztem, majd leballagtam a konyhába, ahol Charlie már vígan reggelizett.

- Jó reggelt, apu! – köszöntöttem, miközben fogtam a müzlit, a tejet, a tálkát és a kanalat, és letelepedtem az asztalhoz.

- Neked is, Bella! – felelte, egy tükörtojással hadakozva. – Igyekezz, Alice negyed óra múlva itt lesz!

Gyorsan megettem a müzlit, majd felszaladtam fogat mosni. Éppen visszaértem a földszintre, amikor megszólalt a csengő. Charlie már rohant is ajtót nyitni, és egy másodperc múlva Alice táncolt be, teli energiával.

- Jó reggelt mindenkinek! – csicseregte vidáman.

- Neked is jó reggelt! – feleltük apuval kórusban, bár az én hangomban negyedannyi izgalom és tettvágy sem volt, mint az övében.

- Útra készek vagytok? Remek, akkor indulhatunk is – vezényelt pöttöm barátnőm, és nyomában velünk kilibegett a házból.

Húsz percig kanyarogtunk vékony mellékutakon a Mercedesszel, a szokásos tempónál kicsit lassabban, már-már a sebességkorláton belül. Ebben nyilván közrejátszott az első ülésen terpeszkedő Charlie, akinek érdekes módon megeredt a nyelve. Alice-szel vígan csacsogtak, az időjárástól kezdve a horgászaton át a legkülönfélébb témákról. Végül egy különösen meredek és kanyargós szakasz után lehúzódtunk, és leparkoltunk. Kikászálódtam a hátsó ülésről, kinyújtóztam, majd körülnéztem. Sűrű, sötétzöld erdő terült el minden irányban. Kellemes volt az idő, majdnem meleg; a madarak csicseregtek, egy mókus pedig ágról-ágra ugrált.

- Na, indulás, vár minket a hegy! – rikkantotta vidáman Alice, azzal elindult a legsűrűbb rész felé.

- Biztos vagy benne, hogy arra kell menni? – kérdezte Charlie hitetlenkedve, de amint Alice hátrafordult, és magabiztosan mosolyogva bólintott, ő sem fogalmazott meg több ellenérvet, hanem követte a lányt. Egy lemondó sóhajjal én is a fák felé vettem az irányt.

Már két órája megállás nélkül gyalogoltunk. Éppen egy emelkedőn kaptattunk felfelé; Charlie elől Alice-szel, én hátul kullogtam. Apuval együtt ziháltunk a megerőltetéstől, barátnőm azonban még mindig vidáman csipogott.

- Mindjárt megérkezünk – lelkendezett.

- Alice, idejönnél egy kicsit? – lihegtem.

- Persze – felelte készségesen, majd megvárta, míg beérem.

- Nem azért mondom, de megpróbálhatnál egy kicsit kimerültebbnek tűnni. Tudod, lihegni meg ilyesmi – magyaráztam, amikor kérdőn tekintett rám. – Főleg mivel Charlie bandukol melletted.

- Oké, igyekszem – egyezett bele, és előresietett. – Még két kanyar! – jelentette be.

Ez már semmiség volt az eddig megtett távhoz képest: három perc múlva a hegytetőn találtuk magunkat. Valóban gyönyörű kilátás nyílt a környező csúcsokra, völgyekre. Az ég kivételesen gyönyörű kék volt, szépen harmonizált a fű élénkzöldjével. Ahogy körbenéztem, cseppet sem meglepetten konstatáltam, hogy egyedül a mi hegyünk csúcsa felett árválkodik néhány felhő. Nem voltak kifejezetten vastagok, de arra tökéletesen megfeleltek, hogy a közvetlen napfény ne hatolhasson át rajtuk. Magamban mosolyogva foglaltam helyet egy sziklán. Nem is Alice lett volna, ha nem így tervezi, gondoltam. A fűbe leülve kényelmesen megebédeltünk. Alice feltűnően keveset evett, amit Charlie nem hagyott szó nélkül, de a lánynak szerencsére sikerült meggyőznie egy megnyerő mosollyal, hogy nem éhes. Ezután mintha apu teljesen megfeledkezett volna a témáról, nem hozta szóba. Miután befejeztük az evést, elindultunk haza.

Visszafelé az út sokkal kevesebb időt vett igénybe, már a délután derekán otthon voltunk. Miután elbúcsúztunk apró barátnőmtől, fáradtan vánszorogtam föl a szobámba. Lezuhanyoztam, és kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban. Edward nem akart ma átjönni, mondván, hadd pihenjek egy ilyen nap után. Sokáig gondolkodtam a kiránduláson, és megállapítottam, hogy ez eddigi legemlékezetesebb túrám volt. Ha más nem is, a vízhólyagok emlékeztetni fognak…

~E&B~

Két hete kezdődött a szünet, és még mindig otthon ücsörögtem. Alice úgy rendelkezett, hogy az első fél hónapot töltsem itthon Charlie-val, utána „belecsapunk a lecsóba”. Még egy nap volt hátra, de én már lassan elértem az unalom határát. Apu ugyanis nem bizonyult túlzottan társasági lénynek, még ha az a társaság a tulajdon egy szem lánya is. Hiába próbáltam beszélgetni vele, rövidtávon kifogytam az ötletekből, és újból a csend vette át a hatalmat. Ahhoz pedig semmi kedvem nem volt, hogy egész nap meccset nézzek, horgásszak vagy La Pushban lófráljak. Háromszor ugyan elmentem vele, de mivel Jacob elutazott a barátaival, nem igazán tudtam mihez kezdeni. Így Charlie többnyire külön programot csinált magának, és csak este, vacsora közben tárgyaltuk meg a fejleményeket. Én szinte minden nap kitakarítottam a házat, és az összes fellelhető könyvet elolvastam, némelyiket kétszer is, de mindez két hétre nyújtott elfoglaltságot. A szekrényben pakolásztam, a polcokon újra elrendeztem a könyveket, filmeket, de egy idő után ráuntam. Szerdától azzal foglalatoskodtam, hogy különleges vagy rafináltan elkészíthető ételeket főztem, de rendszerint hamar elkészültem. Alig vártam, hogy újra elmehessek a Cullen-házba. Sőt, még magamban is furcsán hangzott, de Alice őrült ötletei is hiányoztak. Ráadásul nemcsak ő, hanem az egész család is, kivéve Rosalie-t. Nem volt semmi bajom vele, hanem egyszerűen csak nem vágytam epés megjegyzésekre. Gondolatmenetemet egy kiáltás szakította félbe:

- Bella, drágám, itthon vagy? – Charlie hangja az előszobából szűrődött fel.

- Megyek! – ordítottam vissza, majd feltápászkodtam az ágyamról, és leszaladtam a lépcsőn. Nem is hallottam, hogy hazaért. Épp a cipőjét hámozta le magáról, horgászbotját a falnak támasztotta. – Milyen volt a kapás? – érdeklődtem.

- Jó. Fogtam négy kisebb és három nagyobb halat – felelte lelkesen. Ekkor a telefon csörögni kezdett, de mivel Charlie még a cipővel bajlódott, elindultam, hogy felvegyem.

- Halló – szóltam bele semleges hangon.

- Szia, Bella – csicseregte egy magas hang. – Ha nem gond, átugranánk Carlisle-lal és Edwarddal, hogy pontosítsuk a programot.

- Rendben, Alice, gyertek nyugodtan – mondtam, majd visszatettem a kagylót a helyére. – Alice-ék átugranak – tájékoztattam aput, aki időközben sikeresen megszabadult a makacs lábbelitől.

- Oh, akkor gyorsan készíts elő valami innivalót, kérlek! – szólt Charlie, és felment a fürdőbe megmosakodni. Magamban vigyorogva indultam teljesíteni kérését, bár tudtam, hogy legfeljebb mi ketten iszunk majd.

Alice ígéretéhez híven öt perc múlva a Mercedes lefékezett a ház előtt, és ügyesen felkanyarodott a felhajtóra. Kinyitottam az ajtót, és meglepetten vettem észre, hogy négyen szállnak ki. Emmett vigyorogva integetett, miközben felém tartottak.

- Szia, Bella! – köszöntek kórusban.

- Sziasztok! – mosolyogtam rájuk.

- Bocs, de nem lehetett levakarni – szabadkozott Edward, fejével fivérére bökve.

- Hé! – csattant fel Emmett, és játékosan belebokszolt öccse vállába. Edward vigyora kiszélesedett, amint a hátam mögé pillantott. Követtem a tekintetét, és megláttam Charlie-t, épp a lépcsőn jött le. Képzelem, mit szólna Edward, ha Charlie bilincsbe verve vonszolná az őrsre bátyját, verekedés alapos gyanújával. Felkuncogtam a gondolatra, de figyelmemet inkább a valóságra kormányoztam.

- Helló, Charlie! – üdvözölte Alice aput, aki hasonló lelkesedéssel viszonozta.

- Jó napot! – köszönt tartózkodóan Edward. Ezután Emmett bemutatkozott, majd Carlisle-lal is köszöntötték egymást. Libasorban mindenki bevonult a házba.

- Gyertek utánam! – szóltam nekik, és bevezettem őket a nappaliba. Miután helyet foglaltunk, Charlie megkérdezte, hogy pontosan mi is a terv.

- Nos, nálunk maradnánk, a lányom nagyszerű ötletekkel állt elő – vázolta Carlisle, aki szintén elnyerte apám bizalmát még tavasszal. – Ne féljen, Charlie, a feleségem és én is ott leszünk – tette hozzá. Úgy láttam, ez megnyugtatta aput, bár nem igazán értettem, miért aggódik. Elvégre eddig egy vámpírtámadáson kívül nem sok baj ért.

- Mikor indulunk? – érdeklődtem; szerettem volna már újra ott lenni.

- Nos, amikor neked jó. Összepakoltál már?

- Öhm, még nem.

- Rendben, akkor este hat körül jön érted Alice. Ez így megfelel?

- Tökéletes.

Miután kikísértem őket, felszaladtam a szobámba. Gyorsan megnéztem az órámat, már fél öt volt. Előhalásztam egy táskát, és elkezdtem a legfontosabb, legpraktikusabb ruhadarabjaimat belehajtogatni. Némelyiknél elmerengtem, főleg a kedvenc kék felsőmnél. Az első Cullenéknél tett látogatásomra emlékeztetett.

Öt óra felé járhatott az idő, amikor felharsant a csengő, majd néhány másodperc múlva Alice hangja is, amint köszönti aput.

- Szia, Bella! Kicsit hamarabb jöttem, pakolj nyugodtan, addig én beszélgetek Charlie-val – hadarta el, majd amilyen gyorsan itt termett, olyan sebesen távozott.

További tíz perc elteltével befejezettnek nyilvánítottam a csomagolást, úgyhogy magam után vonszolva a súlyos bőröndöt lesétáltam a földszintre. Az előszobában egy-két célirányos mozdulattal elhelyeztem, és csatlakoztam a nappaliban beszélgetőkhöz.

- Készen vagyok – jelentettem be, miközben lehuppantam az egyik fotelbe.

- Nagyszerű! Indulhatunk? – nézett rám kérdőn Alice.

- Felőlem igen! – pattantam fel.

Odaléptem Charlie-hoz, és megöleltem.

- Ne aggódj, apu, Alice-ék vigyáznak rám!

- Azt elhiszem, de akkor is, rólad van szó!

- Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni - Charlie homloka ráncokba gyűrődött -, hogy elkerüljem a kórházat! – szavaltam ünnepélyesen. Úgy láttam, neki sem olyan egyszerű a búcsúzás, de meg akarta őrizni higgadtságát.

- Jó szórakozást! – tette hozzá, majd az ajtó felé kezdett tuszkolni. – És nyugodtan gyere haza, ha bármi baj van!

- Rendben, te is érezd jól magad!

Kisétáltam az ajtón, és a Volvo felé vettem az irányt. Alice közben már berakta a táskámat a hátsó ülésre, és elhelyezkedett a volánnál. Gyorsan beugrottam mellé, és addig integettem apámnak, míg csak ki nem kanyarodtunk az utcából.

Alice vidáman csacsogott a rengeteg tervéről. Némelyik tetszett, míg egy-kettő egyenesen a frászt hozta rám. Nem fért a fejembe például az, hogy miért akar lábujjköröm-festőversenyt tartani. Nem vagyok hajlandó felajánlani a lábamat, márpedig nem hiszem, hogy Jasper örülne, ha virágdísz pompázna a lábán. Szerencsére gyorsan meggyőztem barátnőmet, így ezt törölte a programból.

A szokásos őrült tempónak köszönhetően hamar megérkeztünk az erdei házcsodához. Beálltunk a garázsba, így volt alkalmam szemügyre venni Emmettet, aki két nagy, fekete, dobozhoz hasonlatos tárgyat igyekezett letenni egy eldugott sarokban. Olyan könnyedén egyensúlyozta a vállán őket, mintha csak pehelysúlyú zsákokat vinne. Amikor észrevett engem, vámpírtempóban elrejtette a szemem elől a dobozkákat, majd egy titokzatos vigyorral beslisszolt a házba. Hm, felettébb gyanús…

~E&B~

Mindenki örült nekem. Majdnem mindenki. Egyedül Rosalie ráncolta bosszúsan a szemöldökét; Jasper pedig egy kicsit idegesnek látszott, de tudtam, hogy csak azért, mert a vérem illata még mindig borzasztóan erősen vonzza. Bátortalanul rámosolyogtam, amit nagy megkönnyebbülésemre viszonzott. Nem lesz itt semmi baj.

Miután elfogyasztottam az Esme által vacsorára készített spagettit, felvonultam Edward szobájába - természetesen a helyiség tulajdonosával együtt. Hanyagul leereszkedett a fekete bőrkanapéra, s intett, hogy kövessem. Kényelmesen befészkeltem magam a karjaiba, és beszívtam bőre émelyítően édes, megnyugtató illatát. Éppen átadtam volna a gondolataimnak az irányítást, amikor egy halk kopogás szakította meg a csendet. A választ meg sem várva sétált, pontosabban inkább táncolt be a szobába Alice.

- Arra gondoltam – csicseregte lelkesen -, hogy mivel Charlie úgy tudja, hogy nálam alszol, Bella, tényleg átjöhetnél hozzám. Már csak azért is, mert Edwardnak nincs rendes ágya, és nem hiszem, hogy nagyon kényelmes lenne a kanapén feküdni reggelig. Egyúttal tarthatnánk egy pizsamapartit is! - tapsikolt „nagyszerű” ötletéhez.

A pizsamapartit gondolatától is kirázott a hideg, de logikusan nézve a dolgokat tényleg nem kínálkozott más lehetőség, feltéve, ha nem szeretnék fájós háttal ébredni, és úgy nézni ki nyár végére, mint Quasimodo.

Így hát felnyaláboltam a táskámat, és nyomomban Edwarddal átsétáltam Alice szobájába. Méreteit tekintve nagyjából kétszeresét tette ki, mint a többieké, és berendezése is a tulajdonos ízlését tükrözte: az egyik fal mentén futó polcon a könyvek mellett rengeteg magazin kapott helyet, minden a sárga különböző árnyalataiban pompázott. Valamint két ajtó nyílt innen: az egyik valószínűleg a fürdőbe vezetett, míg a másik mögött szerintem egy gardrób lapult. A harmadik falhoz tolva egy hatalmas baldachinos ágy állt, a negyedik pedig üvegből volt.

- Hűha! – szaladt ki a számon csodálkozásom jeleként. Alice felkuncogott, és intett, hogy pakoljak le, amit készségesen meg is tettem.

- Ha szeretnél, menj el fürödni, utána pedig… - hagyta balladai homályban a mondatot pöttöm barátnőm egy sejtelmes mosollyal.

Gyorsan felkaptam a neszeszeremet és a pizsamámat, majd beiszkoltam a fürdőbe. Az ajtóban ismét földbegyökerezett a lábam: majdhogynem akkora volt a helyiség, mint a szoba; a sarokban egy méretes, gyönyörű kád állt, s a padlót márványlapok borították, akárcsak a falakat. Úgy tűnt, Alice még most, ebben az állapotában is szeret tisztálkodni, pedig nekik elvileg nem lenne szükségük rá. Az egyik szekrénykére leraktam a cuccaimat, elvettem egy törölközőt, s igyekeztem úgy közlekedni, hogy ne csússzak el.

Húsz perc múlva frissen és tisztán tértem vissza. Időközben a társaság is megnőtt: Jasper és Emmett is ott kuporogtak a padlón. Rosalie valószínűleg tüntetően a saját szobájában maradt. Alice vigyorogva megpaskolta a puha szőnyeget maga mellett, így odaültem. Észrevettem, hogy sok-sok dobozt pakolt ki.

- Kinek van kedve társasozni? – kérdezte izgatottan, majd választ sem várva felkiáltott. –  Nagyszerű!

Azzal elkezdte kinyitogatni a dobozokat, de úgy döntöttünk, hogy az Activity és a Ki nevet a végén? bőven elég lesz. Két csapatra váltunk: az egyikben Edward és Jasper volt, a másikat Emmett, Alice és én alkottuk. És kezdetét vette a játék…

Két, nevetésben, duzzogásban, győzelemben, vidámságban gazdag óra után úgy döntöttem, ideje nyugovóra térni. Mindenki kivonult a szobából, csak Edward és Alice maradt hátra.

- Edward, szólj, ha elaludt Bella, akkor visszajövök! – mondta barátnőm, azzal ő is elhagyta a helyiséget.

Megnyugtató csönd ereszkedett ránk, miközben bemásztam a hatalmas ágyba, és kényelmesen elhelyezkedtem, párnának szerelmem vállát használva. Nagyot ásítva húztam nyakig a takarót, amikor Edward megszólalt:

- Szeretnéd, hogy énekeljek, amíg elalszol?

- Igen – suttogtam. A következő pillanatban lágyan zümmögni kezdte az altatómat bársonyos hangján. Minden gondolat kiszállt a fejemből, csak a dallamra koncentráltam, miközben egyre mélyebbre süllyedtem az álmok tengerében.

~E&B~

Másnap reggel egy egyszerre ismerős és mégis szokatlan hangra ébredtem. Füleltem, megpróbáltam azonosítani a zene forrását. Valaki a földszinten zongorázott, méghozzá Esme kedvenc dalát. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki az elkövető. Nyújtózkodva hallgattam az emeletre is tisztán felhallatszó játékot, amikor valami szöget ütött a fejembe. Ha Edward lent zongorázik a földszinten, akkor hogyan hallom ilyen pontosan, mintha csak itt lenne mellettem a szobában? Némi fejtörés után a talány megoldódni látszott: bizonyára Emmett fekete dobozainak van köze hozzá. Elhatároztam, hogy utána járok a dolognak, így kipihenten ugrottam ki az ágyból, és elindultam lefelé.

Jókedvem volt, így nem is néztem a lábam elé, márpedig ez hibának bizonyult. Az utolsó lépcsőfoknál elszámítottam magam, és a kelleténél kisebbet léptem. Ennek következtében a legalsó fokot volt szerencsém nemcsak a lábammal, hanem a fenekemmel is közelebbről megismerni. Mondhatom, nem élveztem a találkozást. Nagyot nyekkenve huppantam a padlóra, mire az addig a konyhában és étkezőben lézengő családtagok egy emberként sereglettek a nappaliba.

- Bella! – kiáltott fel Edward rémülten. – Megütötted magad? Nagyon fáj?

- Nem, Edward, csupán kipróbáltam, hogy milyen deszka nélkül snowboardozni a lépcsőn. Szerinted? – morogtam rezignáltan, mivel a bokám még mindig sajgott.

- Hol fáj? – kérdezte Carlisle tárgyilagosan, majd leguggolt, hogy megvizsgáljon.

- Azt hiszem, kiment a bokám, és a fenekem is lila lesz, de ettől eltekintve kutya bajom – tájékoztattam. Emmett a mondat második felén nevetni kezdett, és egy kacsintás kíséretében odasúgta Jaspernek:

- Azt majd Edward ellenőrzi, mi?

- Emmett! – csattant fel Esme, megrovó pillantással illetve két diszkréten röhögő fiát.

- Hagyd, csak irigykedik! – fordult hozzám Edward vigyorogva. Nem tudtam válaszolni, mert Carlisle felállította a diagnózist:

- Tényleg semmi komoly, egy kis rándulás, de jegelve estére rendbe jön.

Esme elszaladt a jégért, s a család többi tagja is szétszéledt, látva, hogy egyben vagyok. Beborogattuk a picit dagadt bokámat, majd bebicegtem a konyhába. Sikeresen ledobtam magam az egyik székbe, és figyelni kezdtem forksi pótanyukám ügyködését, aki máris nekilátott a reggeli készítésének. Úgy tűnik, itt le kell szoknom a szokásos müzliről, mivel feltett szándékuk volt alaposan megtömni engem. Alice örömmel segédkezett, Jasper is itt lófrált, Edward pedig leült mellém. A többiek jobbnak látták elkerülni a helyiséget.

- Nem igaz, miért nem működik? – toporzékolt Alice a vízforraló mellett. Valószínűleg a teavizet akarta megmelegíteni, és szemlátomást nem szerette, ha nem tud megcsinálni valamit.

- Öhm, nem akarok beleszólni, de nem kéne bedugni a konnektorba? – intettem a levegőben lógó villásdugó felé.

- Ja, persze! – csapott a homlokára a pöttöm lány.

Ezalatt Esme kenyeret pirított, és megbízta Jaspert, hogy majd szedje ki a kész pirítósokat. A szőke fiú elhelyezkedett a konyhapultnak támaszkodva, és szórakozottan játszani kezdett egy üveg ketchuppal.

- Ti meg mi jót csináltok? – toppant be a konyhába Emmett egy nagy rikkantással.

Jasper összerezzent a hirtelen hangorkántól, és összenyomta a műanyag flakont, amiből így egyenesen a plafonra spriccelt a paradicsomos szósz. Mindezt persze úgy tette, hogy félig megpördült a tengelye körül, ezért a ketchup is egy félkört formázva csöpögött lefelé. Ráadásul a két pirítós is elkészült, de mivel senki nem vette ki őket, elegáns ívben a plafonon landoltak. Mindenki felnézett, és egy mosolygó fej pillantott vissza ránk: a kenyérszeletek a két szemet jelképezték, a száj pedig ketchupból volt. Egyszerre robbant ki a nevetés belőlünk, egyedül szegény Esme nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Végül az utóbbi mellett döntött. Rosalie és Carlisle is befutott a konyhába, és értetlenül bámultak. Edward a plafon felé intett, így a doki is csatlakozott a kacagáshoz, sőt még a szőke lány is elmosolyodott.

Csak egy baj volt: mivel a ketchuptől nem lehet elvárni, hogy ellenálljon a gravitációnak, csöpögni kezdett, így miután mindenki kellőképpen kiörömködte magát, és kaptunk egy-két vörös cseppet a fejünkre, Esme két idősebb fiához fordult:

- Na, jó. Takarítsátok fel!

Jasper és Emmett kelletlenül nekilátott eltüntetni a vigyorgó fejet, én pedig felmentem fogat mosni.

- De anyu, még nem is neveztük el! – hallottam meg Alice méltatlankodását a lépcsőről.

~E&B~

Délután Emmett „sürgős ügyben” elszáguldott a városba. Este egy gyanús papírzacskóval és egy elégedett vigyorral tért haza. Ajjaj, túl sokszor láttam már ezt az arckifejezést ahhoz, hogy tudjam, mit jelent.

Vacsora után Alice-t, Jaspert, Edwardot és engem beterelt a Rosalie-val közös szobájába, amely híven tükrözte tulajdonosai jellemét: a fal halványkék volt; egy szekrénykén egy plazmatévé állt; innen is két ajtó nyílt, a második valószínűleg a gardróbba; valamint egy kék selyemmel borított ágy terpeszkedett az egyik oldalon.

- Érezd magad otthon, Bella! – üdvözölt Emmett. – Nos, kedves mindenki, arra gondoltam, hogy tarthatnánk egy fogadást! – közölte lelkes vigyorral.

Amint azt a többiek reakciójából leszűrhettem, elég gyakran került sor ilyen jellegű tevékenységre. Alice csak a szemét forgatta, Edward gyanakodva méregette bátyját, Jasper pedig összedörzsölte a két tenyerét.

- Ismertetnéd velünk legújabb tervedet? – érdeklődött a szőke fiú.

- Hogyne – bólintott a házigazda. – Délután kivettem néhány, hm, érdekes filmet egy kölcsönzőből, és most ezeket tesztelnénk.

- Egészen pontosan mit értesz az alatt, hogy „érdekes” film és tesztelés? – kérdezte Edward még mindig gyanakodva.

- Egészen pontosan vámpíros filmekről van szó – felelte készségesen Emmett.  – És elsősorban Bella tűrőképességének határára lennék kíváncsi.

Második mondata hallatán nagyot nyeltem. Volt egy olyan érzésen, hogy ez nem lesz egy kellemes este.

- Arra fogadnánk, hogy mikor kezdesz el sikítani vagy sírni – fordult felém teljesen természetesen.

- Nem, Emmett, ebbe nem egyezem bele! – pattant fel harciasan Edward.

- Sajnálom, öcsi, de én úgy veszem, hogy amikor beléptetek a küszöbön, automatikusan elfogadtátok a feltételeket – vonta meg széles vállait a macikedvelő fivér.

- Anélkül, hogy megkérdeztél volna minket, de legfőképp Bellát? – vonta fel szemöldökét szerelmem, „csakazértsemadomfel” kifejezéssel angyalarcán.

- Semmi baj, Edward – nyugtattam meg. – Ha Emmett játszani szeretne, akkor az lesz, amit akar. De azt ne várd, hogy nyerni fogsz! – tettem hozzá az ötletgazdának címezve.

- Majd meglátjuk!

Mindenki elhelyezkedett kényelmesen, én befészkelődtem a még mindig morcos Edward karjaiba. Megtették a téteket, persze Emmett nem jósolt negyedóránál többet.

Tényleg nem könnyen emészthető filmek voltak, azt meg kell hagyni. Néhol majdnem felsikoltottam, de ilyenkor felrémlett előttem a házigazda diadalittas arca, így csak belefúrtam a fejem az izmos karok által nyújtott védelmező ölelésbe. A legtöbbnél csak a gyomrom kavargott, de amikor egy vámpírrá változott kislány a tulajdon nagyszüleit akarta megtámadni, majdnem elszakadt a cérna.

Ekkor szerencsére berontott a mérgesnek látszó Esme:

- Hát ti meg mit csináltok? Hajnali két óra van, Bellának rég ágyban volna a helye!

- Egy perc! – felelte Emmett, majd csalódottan kivette a filmet, és egy elismerő pillantást vetve rám lemondóan megcsóválta a fejét. Edward diadalmasan tartotta a markát, majd miután megkapta a nyereményét, átvitt Alice szobájába, és gondosan betakargatott.

- Aludj, szerelmem! Nagyon ügyes voltál! – suttogta a fülembe.

~E&B~

Miután másnap reggel is sikeresen legurultam az utolsó három lépcsőfokról a fáradtságnak köszönhetően, Carlisle elrendelte, hogy ezentúl egy gumimatrac lesz a lépcső előtt, hogy legközelebb puhára essek. Emmett természetesen majd’ megszakadt a röhögéstől, amikor meglátta a tengerkék tárgyat újdonsült helyén, de én örültem neki.

A nap a pihenés jegyében telt; igyekeztem kiheverni a tegnapi este fáradalmait. Alice bejelentette, hogy korán feküdjek le, mert holnapra egy fantasztikus ötlete van. Engedelmeskedtem a kérésnek, de már kezdtem megijedni a Cullen család fenomenális terveitől…

~E&B~

Carlisle Mercedesében Seattle felé száguldva eltűnődtem, hogy voltaképpen hova is megyünk. Ugyanis senki nem volt hajlandó elárulni, márpedig gyanítom, hogy amíg én éjszaka aludtam, alaposan megbeszélték.

Gyorsan megérkeztünk, hála a szokásos sebességnek. Miután kikászálódtam a kocsiból, megakadt a szemem a bejárat fölé kifüggesztett táblán, melyen az alábbi felirat állt:

Seattle-i Városi Állatkert

- Ezt nem mondjátok komolyan! – fordultam a csendben kuncogó Emmett, Alice és Edward felé.

- Dehogynem! – bizonygatta szerelmem, majd kézen fogott, és beálltunk a pénztár előtt kígyózó sorba.

Két és fél óra múlva, miután volt szerencsém megtekinteni majdnem az összes állatot, megérkeztünk a medvék ketrecéhez. Emmett egyből érdeklődve vette őket szemügyre, majd éhesen csillogó szemekkel megjegyezte:

- Hát nem ennivalóan édesek?

- Emmett, nyugalom! – szólt rá somolyogva Alice.

Nemsokára továbbálltunk az utolsó állatokhoz, amikor a legidősebb, macimániás testvér eltűnt öt percre. Amikor előkerült, egy halványbarna pólóban feszített, melyen a Team Bear! felirat díszelgett. Nevetve haladtunk tovább a farkasokhoz. Érdeklődve méregettek minket, de engem különösen az egyik szürkésbarna példány fogott meg. Emlékeztetett valakire vagy valamire, de nem jutott eszembe, hogy kire vagy mire. Figyeltem a gyönyörű mélybarna, majdhogynem fekete szempárt, melyből értelem és mérhetetlen szomorúság sugárzott. És akkor beugrott a megfejtés: Jacob Black nézett rám ugyanilyen szemekkel.

~E&B~

Éjszaka rosszul aludtam, sokat forgolódtam, és minduntalan arra riadtam fel, hogy egy farkas néz rám szomorúan. Úgy tűnt, túlságosan is sok mindent beleképzeltem egy állatba…

Reggel álmosan baktattam le a lépcsőn. Mióta a matrac ott volt, egyszer sem estem le, így arra gondoltam, mi baj lehetne most. Egy szökkenéssel megpróbáltam átugrani, de természetesen nem sikerült. A puha műanyagon landoltam, ami a lendületemtől mozogni kezdett, és így egyenesen a konyha ajtajába szánkáztam.

- Szia, Bella! Rendes tőled, hogy becsúsztál így a reggeli végére! – fogadott Emmett, majd látva kissé ijedt fejem, harsány hahotára fakadt. Szinte mindenki csatlakozott nevetéséhez.

- Ez nem is volt vicces – morogta Rosalie. Egy pillanatig azt hittem, megszólalt az eddig számomra még ismeretlen, de azért valószínűleg létező rendes énje, de odanézve csalódnom kellett. Rám sem nézett; konokul a férjét bámulta.

- De igen! – durcáskodott a megbámult. Sértődött fejére pillantva én sem tudtam tovább mérges képet vágni, az arcomra kiült egy halvány mosoly. - Na, látjátok, Bella is viccesnek tartja – tette hozzá úgy, mintha ez mindent eldöntene. Számára szerintem mindent el is döntött. Ezután kivonult a szobából, s az ajtó visszhangzó csapódással zárult be Emmett „finom” mozdulata nyomán.

- Gratulálok! – szúrta oda Edward Rosalie-nak.

- Most mi van? Én csak megmondtam a véleményem! – védekezett a szőke lány, de azért felpattant, és eliramodott kedvese után.

Délutánra Alice nagybevásárlást tervezett Rosalie-val és velem. Szerencsére hosszas könyörgéssel sikerült lebeszélnem arról, hogy engem is magával cipeljen. Nem sokon múlt, de végül elsietett, mondván, elkapkodják előle a legjobb darabokat, ha nem indul el azonnal.

Este hatalmas szatyrokkal megrakodva értek haza. Apró barátnőm utasított mindenkit, hogy üljünk le a nappaliban, majd belefogott a vásárlás ecsetelésébe: hol mit próbáltak fel, milyen akciók voltak és mit vettek. Ezután egyesével bemutatta a ruhákat, és kikérdezte a véleményünket.

Álmosan dőltem neki Edwardnak - már teljesen kimerültem a huszadik póló értékelése után. Ám ekkor Alice izgatott sikkantással odalépett hozzám:

- Nézd, Bella, mit vettem neked!

- Mondtam, hogy nekem nem kell… - kezdtem sopánkodni, de amikor pillantásom a felsőre esett, a torkomra forrt a szó.

A halvány bézs színű alapra két arany szem volt nyomva.

- Arra gondoltam, ez illik hozzád! – mosolygott rám elégedetten.

~E&B~

A szünet hamar elrepült: amikor észbe kaptam, már csak másfél hét maradt. Vasárnap estére különleges programot szervezett Emmett. Nyolc órakor mindenkinek fel kellett sorakozni a nappaliban, pizsamában, egy darab párnával felszerelkezve. Miután a kék, macis pizsamát viselő ötletgazda is lerobogott a lépcsőn, elrikkantotta magát:

- Párnacsata!

Ami ezután következett, arra életem végéig emlékezni fogok. Az eddig döbbenten álló családtagok hirtelen akcióba lendültek, a csendet harci kiáltások és sikolyok szelték át. És mindenki nekiesett a hozzá legközelebb állónak, párnáját vadul lengetve.

A barackszínű selyem alvóruhát viselő Esme visítva ugrott férjének, de Carlisle sem maradt tétlen: a mindig komoly, megfontolt doktor kacagva viszonozta a csapásokat. A sárgában feszítő Alice felkapaszkodott Jasper nyakába, és onnan náspángolta el alaposan férjét. Rövid időn belül azonban már a földön fetrengett a nevetéstől, ugyanis a szőke fiú is a „kölcsön kenyér visszajár” elvét alkalmazta. Emmett egy felbőszült grizzlyt megszégyenítő kiáltásokkal a kanapéra dobta a rózsaszín pizsamaköltményben levő Rosalie-t, és párnáját nem kímélve csatáztak. Én is igyekeztem kiütni Edwardot, de kemény kobakjának semmi sem tudna ártani, így nevetve, óvatosan záporoztatta a tollat szerencsétlen, fénykorában párnának nevezett fegyveréből.

Fél óra kíméletlen ágyneműsuhogtatás után szemügyre vettük a nappalit. Minden látható felületet toll borított, de erre ügyet sem vetve kacagtunk tovább.

~E&B~

Minden nap zongoraszóra ébredtem - ez szerdán sem történt másként. Edwarddal elhatároztuk, hogy a napot kettesben töltjük.

Kirándulás közben vidáman idéztük fel a közösen átélt szép pillanatokat. Máskor valószínűleg nyavalyogtam volna a túrázás miatt, de most még ez sem zavart. Csak arra koncentráltam, hogy jól érezzem magam.

Ez sikerült is: este kimerülten, de boldogan tértünk vissza a Cullen-házba. Összegyűltünk a nappaliban, és szerelmem mindenki kedvenc dalát eljátszotta.

~E&B~

Szombat este teli emlékekkel és élményekkel tértem haza Charlie-hoz.

- Hétfőn találkozunk! – búcsúzott Edward, majd még egyszer megcsókolt. Miután elhajtott az autóval, addig integettem, míg ki nem kanyarodott az utcánkból. Megbeszéltük, hogy most nem látogat meg éjszaka, hadd „pihenjem ki” a szünetet. A bőröndömet magam után hurcolva sétáltam a bejárati ajtóhoz, és bekopogtam.

- Bella! – lelkendezett Charlie, amikor kinyílt az ajtó, és megpillantott. Úgy látom, kölcsönösen hiányoztunk egymásnak.

- Helló, apu!

Gyorsan kikapta a kezemből a nehéz táskát, és a nappali felé terelt.

- Gyere, és mesélj el mindent! – parancsolt rám, miközben lenyomott az egyik fotelba, és megkínált egy pohár narancslével.

- Hát, ez egy hosszú történet… - kezdtem bele életem eddigi legjobb nyarának felelevenítésébe.

VÉGE