7. történet

Cím: Edward lelke
Korhatár: nincs korhatár
Figyelmeztetések: nincs figyelmeztetés
Jellemzők: általános
Választott szituáció/jelenet: Edwardhoz mindig is Alice állt legközelebb a családból, ők ketten értették meg legjobban egymást. (A kettejük kapcsolata még Bella előtt.)
Leírás: Edward, hosszú idő óta ismét hibát követett el, amelyen nem tud könnyen túl lépni. Gondolatival, önmarcangolásával elmenekül a világ szeme elől, ahová - képességének köszönhetően -, csak Alice tudja követni, aki pár éve csatlakozott a Cullen családhoz. Sikerülhet Alice-nek megváltoztatnia Edward nézőpontját és ráébresztenie, hogy ideje haza térnie?

Évek óta, minden nap, minden egyes percében tökéletesen uraltam a fokozatosan ébredező szörnyeteget magamban. A szunnyadó szörnyeteget, aki csak a legalkalmasabb pillanatra várt, hogy gyengepontomat kihasználva támadjon rá régóta várt, gyanútlan áldozatára. A szörnyeteg, aki ennyi idő után is pillanatok alatt, szinte észrevétlenül legyőzte józan, megfontolt énemet, döntést sem volt hajlandó adni nekem, egyszerűen csak birtokba vette testemet, elmémet, minden vérengző vágyamat, amelyet igyekeztem mélyen elfojtani magamban. Hatalmába kerítette valómat, fölényt gyakorolt felettem, én pedig alázattal hódoltam be neki, akár egy rabszolga, aki némi jutalom fejében bármire képes. A jutalom pedig azokban a pillanatokban felemésztette emberi mivoltomat, vérengző, igazi arcomat felszínre hozva.

Gyűlölködve emlékeztem vissza a szörnyeteg csúfondáros, diadaltól fátyolos hangjára, amint az igazságot üvölti lelkembe - ha egyáltalán nevezhetek léleknek egy ilyen, mocskos, emberek vérétől foltos elkárhozott lelket -, amellyel mindig is tisztában voltam, akármennyire is próbáltam eltemetni az idők során: annyi év után ismételten győzedelmeskedhet bennem az ösztön, az akaratokat félresöpörve, mintha azok múló szeszélyek lettek volna.

Gyűlöltem magam, amiért engedtem ennek a borzalmas démonnak, amely megszállta testem, gondolkodásom egész más medrekbe terelte, minden felépített falamat csúnyán lerombolva tombolt. Eleinte próbáltam megfékezni, visszaszorítani oda, ahonnan elő akart merészkedni, mégis Ő bizonyult erősebbnek, olyan dolgokat kínálva fel, amelyeknek az ösztönök nem voltak képesek nemet mondani. Egy bizonyos pont után már nem is akartak nemet mondani, sőt, ők maguk vágyódtak a bűnös nedű iránt. Én pedig karöltve, kiéhezetten tartottam velük, mint egy tudatlan kisgyerek, akinek édességet ígérnek.

Legnagyobb elkeseredésemre élveztem a véres tivornyát, a nosztalgia kellemes ízét, amely mézédesen folyt le torkomon, hogy még jobban megkívánjam a folytatást. Eközben a szörny viháncolt, örömtáncot járt, belülről mardosta énemet, minden csepp után magán kívül őrjöngve kiabálta: „Nem tudom, mi a francért vártál idáig! Ez megér minden elvesztegetett évet!” De legbelül, valahol elhanyagolva, teljesen eltompult emberi énem, tökéletesen tisztában volt azzal, amit művelek. Éreztem, hogy minden alkalommal figyelmeztetni próbál, de amint a szörnyeteg megérezte bizonytalanságomat, dühösen felmordult, figyelmemet ismételten áldozatomra irányítva.

Azon a sötét, homálytól fulladó estén, elborult tekintettel, vicsorgó élvezettel vetettem rá magam gyanútlan áldozatomra, szinte egy pillanat alatt kioltva annak életét, hogy ezután könnyen, minden akadály nélkül kortyolhassam annak vérét. Pedig a szerencsétlen lány csak elesett, csúnyán véresre horzsolva a karját, amely bárhol bárkivel megtörténhet. De ezzel a sebbel, amelyből a bódító illatú vére szivárgott, ezzel írta alá a halálos ítéletét. Nem voltam elég erős, nem voltam bátor, nem mertem szembeszállni a szörnyeteggel. Minden, amit a legutolsó alkalom óta felépítettem, csúfosan a porba hullott. Gyűlöltem a lányt, aki miatt elárultam magam, aki miatt elárultam a családomat, aki rákényszerített arra, hogy ismételten szörnyetegnek érezzem magam, hogy meglássam a valódi énemet, amelyen soha nem fogok tudni változtatni. Hiába akarom tagadni, nem vagyok más, csak egy lelketlen gyilkos. Isten ölésre teremtett, és Isten ítélésének nem szegülhetek ellen - zuhantam végleges gondolatom gödrébe, azzal a tudattal, hogy számomra nincs remény.



Hetekig nem mertem hazamenni, nem mertem a családom szeme elé kerülni. A gondolat, amelyben szüleim csalódott tekintete nézett vissza rám, fájdalmas volt számomra. Gyáva voltam haza menni, szembenézni a valósággal, amely szinte minden énemet felemésztette. Féltem a következményektől, a vádló tekintetektől, a gondosan eltitkolt, de mégis üvöltő gondolatoktól, amelyek minden szóval sebet üthetnek rajtam.

Carlisle csalódott lenne megint, ha tudomást szerezne róla milyen gyenge, önző, valóságos szörnyeteg voltam. Egyszer megbocsátották vétkemet, amikor lázadó korszakomban mentem a makacs, önfejem után, nem hallgatva senkire, a bölcsebb, tapasztaltabb apámra sem. Megbántam azokat az éveket, igyekeztem megváltozni, eltemetni magamban a vicsorgó szörnyeteget, de sohasem tudtam száműzni. Most viszont kiszabadult ketrecéből, mámor ittasan, mint aki sok idő megvonás után ismételten belekóstolhat a szenvedélyébe.

Napok óta egy alaszkai elhagyatott, kietlen házban gubbasztottam, nem mentem sehová, nem találkoztam senkivel. Ha most látna engem, Esme is biztosan elkeseredne, ahogy szobormerevséggel tépelődöm egy elhagyatott ház foszlott kanapéján. Fogalmam sincs mióta ülhettem egyhelyben, amikor halk kopogtatásra lettem figyelmes. Mozdulni egy tizedmillimétert sem mozdultam, hiszen gondolatolvasó lévén tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy látogatóm nem ismeretlen.

- Nem gond, ha melléd ülök? - kérdezte egy szopránba hajló, csilingelő hang, amelyet fekete üstök és tündéri koboldarc követett. Alice hangtalanul suhant végig a szobán, akár egy apró termetű szellem. Választ nem várva helyezkedett el bal oldalamon, miközben csendbe burkolózva próbálta megfejteni gondolataimat.

- Edward, mondd, miért csinálod ezt? - törte meg hirtelen Alice a békés csendet. Bár, fogaimat csikorgattam egymáson, nem haragudtam Alice-re, de dühös voltam a kérdéseire, a mondanivalójára, az egész értelmetlen monológra, amelyet megfogalmazott magában.

- Alice, ha azért jöttél, hogy rábeszélj, menjek vissza oda, ahol nekem többé semmi keresni valóm, akkor el kell, szomorítsalak. Nem fog sikerülni, már döntöttem - hadartam el. Alice halkan kifújta a tüdejében lévő levegőt, úgy válaszolt, mint akit nagyon fáraszt már a másik személy butasága.

- Nem döntöttél Edward, nálam jobban senki sem tudhatja. A jövőd folyamatosan változik, nem tudsz megmaradni egy pontnál, nem akarsz elmenni - érintette meg karomat. Elhúzódtam. Nem akartam hallani a lelki beszédet, fölösleges szavakat, amelyek értelmetlenek voltak számomra.

- Menj el, Alice! - sziszegtem dühösen. Nem akartam megbántani, de látszólag nem volt más megoldás, amely használt volna. De Alice nem mozdult. - Most, menj el, Alice, azonnal! - nyomtam meg minden szót egyesével, de mintha a kopár falnak beszéltem volna. Alice nem volt hajlandó elmenni. Elfordultam tőle, mogorván felkeltem a kanapéról, majd elindultam kifelé, de az apró lány előttem termett. Felvont szemöldökkel álltam vele szembe.

- Nézd, Edward, tisztában vagyok vele, hogy nem ismerlek annyira régen, mint a többiek… - de nem tudta folytatni, mert dühösen közbevágtam.

- Nincs semmi de, Alice. Nem számít, hogy ki mennyire ismer engem, legyen szó Carlisle-ról
vagy Rosalie-ról, senki sem tud segíteni, egyszerűen elárultam mindenkit - zúdítottam rá az igazságot.

- De, annyira ismerlek, hogy tudjam, te nem akartad ezt. Soha, egyetlen embert sem volnál képes önszántadból bántani, ezt is tudom. Az embernek - már bocsánat a szóért -, vannak botlásai, elkövetett hibái az életben. Ezzel meg kell tanulni élni, nem pedig elmenekülni - folytatta megkezdett mondatát. Az enyém, láthatóan elment a füle mellet, úgy folytatta. - Ha elmenekülsz, Edward, azzal nem minket, hanem magadat árulod el. Csakis magadat. Próbálod elhitetni önmagaddal, hogy nincs megoldás, mindet elrontottál, szebb lenne a világ, ha megszabadulna egy ilyen gyilkostól, mint te - láthatóan kezdett dühös lenni.

- Sokkal szebb lenne - morogtam közbe. Alice csúnyán nézett rám.

- Szeretnélek felvilágosítani, hogy szemenszedett hazudozó vagy. Hazudsz önmagadnak, mindenről, minden gyászos gondolatod hazugság. Te is tudod, hogy mindig van megoldás, mindig van esély, csak próbálkozni kell, különben tényleg elveszted magad. - Alice kifejezetten hasonlított egy toporzékoló, mérges, ám minden szavával ostorként kínzó lelkiismeretre. Lehunytam a szemem, gondolkoztam, hosszan, mélyrehatóan, de sehogyan sem értettem egyet Alice-szel. Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy sohasem vetemedem többé emberek gyilkolására, most mégis megtettem. Ezen nem lehet egyszerűen, csak, mintha misem történt volna, átlépni.

- Alice, kérlek. Hát nem érted? - néztem rá fájdalmasan. - Megöltem egy ártatlan embert, csupán azért, mert elvesztettem a fejem. Ha elég erős vagyok, ha gondolkozom és időben elmegyek a helyszínről, akkor az a lány még ma is boldogan élne. Csalódást okoztam a családomnak, mindenkinek, akik bíztak bennem. Csupán azért, mert egy pillanatra nem figyeltem. Nem akadályozhatom meg azt, ami igazából vagyok - mutattam végig magamon. Alice megforgatta a szemeit, közelebb lépett hozzám. Dühös aranybarna tekintete egy pillant múlva már gyengéden fúródott az én narancsvörös íriszeimbe, megértést, felismerést sugározva.

- Hát ez a baj Edward? - kérdezte lágyan, miközben fejcsóválva a vállamra tette a kezét. Nem értettem Alice hirtelen hangulatának változását. Gondolatait elzárta előlem, ezért értetlenül bámultam koboldszerű arcát.

- Alice, mi - kezdtem volna, de közbevágott.

- Edward, neked nem az, vagy legalábbis nem az a legnagyobb problémád, hogy megöltél egy embert, hiszen régebben már megtetted, sokszor, értük mégsem éreztél ilyen fájdalmat. És te is tudod, hogy Carlisle és Esme nem fognak kevésbé szeretni, csak mert elkövettél egy emberi hibát. Ez bárkivel előfordulhat - felmordultam -, igen is, bárkivel - kötötte az ebet a karóhoz.

- Alice, kitérnél, a lényegre, kérlek - préseltem ki a fogaim között, miközben elfordultam. Egy pontot néztem meredten a falon, nem akartam Alice szemébe nézni. Tudtam mi következik.

- Edward, neked magadnak kell megbocsátanod - mondta ki szertartásosan, amely komikusan hangzott volna, ha nem ebben a helyzetben vagyunk. - Először is, magaddal kell tisztáznod a dolgot. Bevallottad, hogy hibáztál, de nem tudsz napirendre térni a dolog fölött. Összehordasz mindenfélét, hogy az vagy ami, szörnyeteg, csalódni fog mindenki, pedig az egyetlen, aki csalódott, az te magad vagy - csendült Alice szomorú hangja. - Bocsáss meg magadnak, bocsáss meg a lelkednek és meglátod, minden rendben lesz - fordította oda arcomat az övé felé.

- Milyen lelkemnek? Egy ilyen szörnyetegnek, mint én, régen nincs olyanja - motyogtam.

-  Te is tudod, hogy ez nem igaz - válaszolt Alice.

Hosszú ideig néztünk egymás szemébe, olyan volt ez, mintha két lélek éppen összekapcsolódott volna, mint két szoros kötelékben lévő testvér, akik mindent tudnak a másikról, mégis oly sok vitába keverednek egymással a másik személyiségét illetően. Ez a tündérarcú lány, mintha belelátna a lelkembe - elfintorodtam a lelkem szó hallatán. Érthetetlen az egész nyomorult helyzet.

- Lehet, hogy igazad van - suttogtam. Alice nagyon jól mondta: hazudozó vagyok. Egy állszent senki, aki hazugságokat mesél magának, belevonva mindenkit, kivéve önmagát, azt akinek első dolga lenne, hogy megbocsásson a … lelkének - sóhajtottam.

- Látod, mint mindig - mosolygott Alice. Egy futó mosolyt én is engedtem, hogy utána ismét elkomolyodjak. Megbocsátani magamnak, a… lelkemnek - ismét elfintorodtam -, megbocsátani a bűnt, a legnehezebb a világon.

- Alice, hagynál nekem, egy kis időt, kérlek? Gondolkoznom kell, sok mindenről, egyedül - motyogtam halkan.

- Természetesen - mondta megkönnyebbülten. Megszorította a kezem, szeretetteljesen, őszintén, mint aki bízik abban, hogy helyesen döntök. Megfordult, majd lassan, emberi tempóban kisétált a házból, de még ezeket a szavakat üzente gondolatban: - Ne feledd Edward, én már látom a végleges döntésed, nem kell ehhez jövőbelátónak lenni - szinte láttam magam előtt, ahogy vigyorog.

- Buta Alice, köszönöm - mondtam halkan, de tudtam, hogy meghallotta.

- Buta Edward, nagyon szívesen - válaszolt nevetve, mivel már biztosan tudta, hogy nem sokára követni fogom, haza.

VÉGE