2010. május 9., vasárnap

1. történet

Cím: Egymásnak lettünk teremtve
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: nincsenek
Jellemzők:  Általános, Romantikus, Sötét
Választott szituáció/jelenet: Hogyan jött össze Alice és Jasper két évvel azelőtt, hogy csatlakoztak a Cullenekhez?
Leírás: Alice átváltoztatásával kezdődik a novella, és a vámpírlétéből ragad ki néhány jellegzetes pillanatot, egészen addig, míg nem találkozott Jasperrel. Ha kíváncsi vagy rá, hogy szerintem milyen volt Alice életében ez az időszak, és hogy találkoztak a ''Szőke herceggel'', ebben a rövidke történetben elolvashatod. A jogok teljes egészében Stephenie Meyeréi, nekem semmi anyagi hasznom nem származik a történetből, a benne szereplő karaktereket csupán felhasználtam magam és mások szórakoztatására.
 
I. Fejezet.
Ébredés
Alice

Hangok, fájdalom, kín, szenvedés.
Magány. Tudtam, hogy teljesen egyedül vagyok. Éreztem a pólusaimban. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy miért. Már percek óta tartott egyfolytában a szenvedés, én mégis napoknak éreztem ezt. Most nyertem egy lélegzetvételi időt.
A kín, fájdalom, és szenvedés volt az egyetlen dolog, amire emlékeztem. Nem tudtam, hogy  hol vagyok, vagy hogy hogyan. Istenem, a saját nevemre sem emlékeztem. Várjunk csak… Rémlett valami. Talán Andrea… Nem, Alice.
Alice, igen, ez az. Alice-nek hívtak. Megállapításom után ismét lecsapott rám a szörnyű kín, és ismételten elvesztettem ép tudatomat. Éreztem, hogy nem tart már sokáig. Hiszen a fájdalomnak előbb – utóbb enyhülnie kell. Ezt tudtam. És igazam is lett.

Elmosódott képek, hirtelen történések, homály.
Mikor először kimentem a barlangszerű helyről, ahol kínoktól szenvedtem, furcsán éreztem magamat. Könnyen mozogtam, szinte repültem a földön, és nem keltettem lépteimmel semmilyen zajt. És emellett egyik percről a másikra már ott is voltam, ahol lenni akartam.
Egy barlangban tengődtem eddig, ahol szörnyen sötét volt minden, így jól esett kilépni végre a világos mezőre, aminek közepén egy miniatűr tó volt.
A napot eltakarták a felhők, de így is gyönyörű volt a tisztás az erdő közepén. Egyetlen állatot láttam magam mellett, egy szarvast, de ő, amint meglátott engem, azonnal el is rohant. Nem értettem őt. Ahogy magamat sem. Fejemben ezer, és ezer kérdés lépett elmém felszínére.
Hogy kerültem én arra a helyre? Miért szenvedtem? Hol vagyok egyáltalán? Mit kéne tennem? És végül ki vagyok én azon belül, hogy Alice?
Sikítani akartam. Ordítani az erdőben. És meg is próbáltam. Csakhogy nem ment. Néhány másodperc múlva ébredtem csak rá, hogy azért nem sikerült, mert nem vettem levegőt. De hát ez furcsa. Hogy lehet, hogy ébredésem óta kibírtam levegővétel nélkül? Ez… Lehetetlen. Természetfeletti. Mivel még nagyon is életben voltam. És az élő embereknek a legfontosabb dolog az életben maradáshoz a levegővétel. Talán meg kéne próbálnom lélegezni.
Furcsa. Ahogy agyamban megszületett ez a gondolat, testem azonnal reagált: levegőt vett. Szörnyű érzés. A torkom száraz volt, égett, és kapart. A következő pillanatban pedig mindez megszűnt, tekintetem elől minden elúszott. Egy másik jelenben találtam magamat.
Láttam, hogy én, és egy szőke, jóképű fiú– vagy inkább férfi - egy emberekkel teli kávézóban beszélgetünk. Idegenen néztem magamra is, és társamra is. Mindkettőnknek krétafehér bőre, és sárga szemei voltak. Ijesztőnek hatottunk. A következő képben azt láttam, amint a fiú, és én egy erdőben vagyunk. Óriási sebességgel rohantunk, míg egy erdei tisztáson egy csodaszép házra nem akadtunk. Előtte öten álltak. Megéreztek minket, és kijöttek az ajtó elé. Éreztem, hogy mi heten össze fogunk tartozni. Hogy pontosan mikor, arról fogalmam sem volt. De együtt, egy boldog családként láttam magunkat.
Visszatértem a jelenbe, és az égető érzés ismét lecsapott rám. Torkomhoz kaptam a kezemet. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lecsillapítsam magamat. Még rosszabb lett. Megéreztem valamit a levegőben. A vér furcsán édes, hívogató szavát.
Ösztönösen cselekedtem. Hirtelen futásnak eredtem, majd profi vadász módjára támadtam meg áldozatomat. Egy róka volt az. Mikor ismét én irányítottam a testemet, éppen a róka vérét szívtam. Az ütőerébe vájtam éles fogaimat, és csak ittam. Néhány perc múlva elszakadtam tőle.
Undorodtam magamtól. Kioltottam egy állat életét, amelynek csak annyi volt a bűne, hogy rosszkor volt mellettem. És… vért szívtam. Ez lehetetlen. Hiszen az emberek nem képesek átharapni ilyen egyszerűen egy másik lény torkát. Hát még a véréből inni. Tehát… Hirtelen csapott le rám a felismerés. Vámpír… Vámpír vagyok. Véren kell élnem. Ezért vagyok olyan gyors. Pont, mint egy rosszul megcsinált mesefilmben. Hiszen vámpírok nem léteznek. Legalábbis az emberi felfogás szerint. De úgy tűnik, hogy mégis.
Még mindig a róka fölött guggoltam. Ha tényleg, teljes mivoltomban vámpírrá változtam, akkor a szemfogaimnak is meg kellett hosszabbodniuk. Hirtelen pillantásomat a tóra kaptam, a következő pillanatban pedig már magamat néztem a víz felszínén. Gyönyörű voltam. Fekete, rövid haj, alacsony termet, fehér, csillogó bőr. Vérvörös szemekkel. Úgy néztem ki, mint a látomásban, vagy vízióban. Hiszen csak az lehetett. Nem emlékszem rá, hogy a múltban is történt volna ilyen. Vagyis semmire sem emlékszem a múltból. De akkor is éreztem, hogy az a kép a jövőben volt. Az a puszta tény is alátámasztotta, hogy ott is vám… vámpír voltam, ez pedig tudomásom szerint nemrég történt meg.
Aztán ott van az a fiú is. Nem tudtam, hogy ki lehet ő, vagy hogy hol van. Nagyjából úgy álltam az ő létezésével is, mint a sajátommal. Semmit sem tudtam róla. Azt sejtettem a kinézetéből, hogy ő is egy vérszívó lehet. A szemei is olyanok voltak, mint az enyéim. Már attól a pillanattól, mikor abban a vízióban megláttam, vonzott hozzá valamilyen láthatatlan erő.
Semmiben sem voltam biztos. Azon kívül, hogy meg kell keresnem.

II. Fejezet
Keresések

 Már minimum huszonnyolc éve voltam vámpír. Ennyi idő alatt próbáltam csak állatok vérét oltani. A feladat, vagy inkább fogadalom nehézsége akkor mutatkozott meg először, mikor emberek közelébe merészkedtem. Szörnyű vérszomj ragadott magával, és majdnem nekiestem a potenciális áldozatomnak. Mégpedig türtőztetnem kell magamat, hiszen szerintem egy kissé feltűnő lenne, ha egy utca közepén kezdeném el oltani az emberek életét. Mégis szükségem van rá, hogy emberek között legyek. Hiszen abban a bárban, vagy kávézóban is sok ember volt, ahol a fájdalmas képű szőke fiúval beszélgettünk. De ennek is van előnye.
Megtudtam, hogy Amerikában vagyok, és ezen információ tudtában a kontinensek már legalább a felét bejártam, a titokzatos fiú után kutatva, és már Európát is beutaztam teljes egészében. Nyomát sem láttam a fiúnak, de ami még furcsább volt, hogy vámpírokkal sem nagyon futottam össze. Megállapítottam, hogy vagy iszonyú kevesen vagyunk a fajban, vagy pedig nagyon ügyesen rejtőzködnek.
Most éppen egy amerikai kisvárosba látogattam el. Hogy miért, nem tudom, egyszerűen csak idevonzott valami láthatatlan erő. Látomásom nem volt az első eset óta.
Azt hiszem, hogy már többször is fel akartam adni, és engedni az emberi vér kísértésének. Majdnem meg is tettem. Egyedül a fiú, és a szerető család jövőbeli képe tartott vissza tőle. Ennek a gondolatára mindig megkönnyebbülés és öröm töltött el, valamint már rögtön nem akartam megölni az embereket. Bírnom kell állatvérrel is. Az már megbizonyosodott, hogy ez is elég az életben maradáshoz, csak az emberi vér sokkal édesebb, és hívogatóbb. Valószínűnek tartom, hogy sokkal finomabb is. De most ez mindegy. Úgy döntöttem, hogy az elkövetkező néhány napban bejárom a környéket teljes egészében.

 Az itt töltött harmadik napomon mentem csak az emberi lények közé, Előtte próbáltam sokat vadászni, hogy véletlenül sem történhessen semmi velem az ártatlan, és tudatlan emberek társaságában. Ha hirtelen rám tört volna a vágy, azt hiszem, hogy még így sem bírtam volna neki ellenállni.
Nem, ahhoz még így, majdnem három évtized után is gyengének éreztem magamat. És ha engedtem volna a kísértésnek, biztos, hogy nem egy ember életét kioltottam volna. És nem hiszem, hogy kontrollálni tudtam volna a vérszomjamat.
Emlékszem, hogy milyen volt, mikor először vettem emberi élőlények közelében levegőt. Ahhoz képest az átváltozásom utáni első légzés semmi sem volt. Az emberek vére az állatokénak háromszoros erejével hatott rám. Alig tudtam megállni, hogy ne támadjam meg őket. Akkor is, mint oly sok helyzetben csak a szőke fiú képe tartotta bennem a lelket.
Még mindig nem tudom, hogy miért éppen ebbe a kis, semmit mondó faluba jöttem, ami mindössze fél nap alatt sikerült átkutatnom. A szőkének nyoma sem volt. Egyelőre csak őt kerestem, mivel látomásom szerint is előbb vele találkozok, és aztán mi ketten együtt megyünk a nagy és szerető család keresésére. Aztán ha az utóbbiakkal találkoztam volna először, valószínűleg akkor is otthagytam volna őket, és tovább kerestem volna az én szőke lovagomat.
De mivel egyik nyomára sem akadtam a kis, amerikai falucskában, néhány nap lézengés után tovább indultam.

 Az utóbbi egy hétben többször is letargikus kedvemben voltam. A mindig vidám vámpírlány már a múlté volt. Nem tudom, hogy mi lehetett rám ekkora hatással, de mióta eljöttem abból a kis faluból, egyre gyakrabban tör rám a magány, és az elkeseredettség érzése.
Most egy északi városban időzök. Ezt kicsit több idő átkutatni, mint a falukat, tekintve nagyobb méretét, és sűrűbb lakosságát. Tegnap érkezésem után elmentem vadászni, és mára terveztem a kutatás elkezdését.
Az egyik környékbeli barlang közelében éreztem először azt a fenséges illatot, mely magával ragadott. Nem tudnám leírni, hogy milyen volt. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nem bírok élni nélküle. Egyszerre volt minden és semmi. Magával ragadott már az első pillanatban. Vámpír létemben még nem éreztem ilyet. Furcsamód a környéken sétáló emberek illatát sem éreztem meg, csak ezt a mindennél több, mindennél jobb illataromát. Ha egy pillanatra nem vettem levegőt, az illat hiánya szinte fizikai fájdalmat okozott. El sem tudtam képzelni olyan élőlényt, aki ilyen aromát áraszthat magából.
Vagy mégis… El tudtam képzelni. Tudtam, hogy a szagminta tulajdonosa nem lehet más, csak a morcos szőke. Az én szőkém. Már gondolatára is mosoly kúszott az arcomra. Tovatűnt az eheti búskomorság.
Nem foglalkoztam többet a városka átkutatásával, hiszen a vámpír édes illata egyre csak távolodott a kis település határától. Gondolkodás nélkül követtem.

III. Fejezet
Találkozás

Három hét múlva, egy távoli faluban vesztettem el az illat nyomát. Hiába kerestem már hosszú évek óta Őt, a nyomkeresői érzékem még mindig nem volt a legjobb. Akkor vesztettem el az illatát, mikor a faluban éppen ünnepséget tartó emberek forgatagába csöppentem. Az együttes illatuk túl intenzív volt. Nekem főleg, mivel már majdnem három hete nem vadásztam, csak az illatot követtem.
Gyorsan el kellett tűnnöm az emberek közvetlen közeléből. Nem támadhattam most meg senkit, nem is akartam volna. Ilyen közel a rég áhított célhoz nem veszthetem el a fejem. Ha teljesen egyedül végig tudtam csinálni az elmúlt huszonnyolc évet, nem fogom elrontani a nagy lehetőségemet egy botlással. Egy nagy botlással, hiszen embereket gyilkolni nem jó dolog.
Vadászat után ismét lecsapott rám az elkeseredettség. Elvesztettem a nyomát a sápadt szőkémnek. Pedig szinte karnyújtásnyira voltam tőle. Már magam mellett éreztem, ahogy velem van, és vigyáz rám. Valamint sosem tűnik el a közelemből. Az örökké valóság végén sem.
Azt hiszem, hogy magamba zuhantam, és elvadultam volna, ha nem történik meg megint. Úgy kezdődött, ahogy először is. Hirtelen éreztem, hogy eltűnt a lábam alól a talaj, és egy másik jelenben találtam magamat.
A pontos időnek itt sem voltam tudatában, viszont valahogy közelebbinek éreztem, mint az első látomásaimat. Bár lehet, hogy csak bemagyaráztam magamnak. Nem tudom. Viszont a vízióban található képsorozat felvillanyozott.
Nem mutatott semmi újat. Azok a képek villantak fel előttem, amiket először is láttam. Csak ezúttal sokkal élesebben. A táblán jól ki tudtam venni a kávézó, vagy bár nevét is. Őt viszont alig tudtam szemügyre venni, és már véget is ért a látomás. De közelebb éreztem magamhoz a szőkémet, mint eddig valaha. Az illata ott, abban a pillanatban még az eddigieknél is ezerszer erősebb volt.
És csak akkor döbbentem rá, mikor már visszatértem a jelenembe. A kávézó ebben a faluban volt megtalálható. Hiszen én is láttam, mikor megérkeztem, és kibéreltem az egyik kis panziónak a szobáját. Pont az ideiglenes lakhelyemmel szemben volt a bisztró.
Nem húztam tovább az időt, azonnal elkezdtem készülődni.

Úgy voltam vele, hogyha én már huszonnyolc éve csak őt keresem, és megszállottja vagyok annak a jövőbeli képnek is, az első találkozásnak tökéletesnek kell lennie. Visszamentem a panzióba, és megfürödtem a szobám sarkában található kis fürdőkádban.
Legszebb ruhámat vettem fel, ami úgy éreztem, hogy tökéletesen illett egyrészt az alkalomhoz, másrészt hozzám. Élénk rózsaszín színű volt, ami tökéletesen kiadta színes egyéniségemet.
Két perc múlva, emberi tempóban már a kávézó egyik bárszékén ültem. Mivel muszáj volt, rendeltem magamnak egy pohár vizet, bár tudtam, hogy egy kortyot sem bírnék belőle meginni undorító íze, és a saját izgatottságom miatt sem.
Vártam… Ezt a néhány percet hosszabbnak éreztem, mint az elmúlt huszonnyolc évet egybevéve. Talán csak azért, mert minél közelebb van a cél, annál távolabbinak tűnik. Így szokott lenni a futóversenyeken is.
Aztán ismételten megéreztem. Elemi erővel csapott le rám megint az a fenséges illat, amelynek párját még nem találtam a világon. Tudtam, hogy az Ő illata. Mindennél intenzívebben éreztem, mint még soha. Most is, mint először, az emberek vérének illata csak másodlagos volt, háttérbe szorult.
És megtörtént az, amire évtizedek óta vártam. Belépett az ajtón. Pillantása szinte azonnal rám siklott. Elvesztem a szemében. Furcsán úgy éreztem, hogy hazatértem. Nem bírtam megmozdulni, vagy megszólalni, annak ellenére sem, hogy vámpír voltam. Ő is szavak hiányában szenvedhetett, mivel egyre csak nézett. Nem zavart. Legalább én is szemügyre vehettem, így közelről is.
Minden egyes porcikája még tökéletesebb volt. Krétafehér bőre, méz szőke hajával együtt szinte világított a kávézóban uralkodó félhomályban. Magas termettel, és kisportolt testtel büszkélkedhetett. Egyre csak szívtam magamba a képét. Most, hogy megtaláltam Őt, úgy éreztem, hogy sosem akarok majd ezen túl elszakadni tőle.
Előbb eszméltem fel a némaságból, mint ő. Lepattantam a székről, és kecsesen, vámpírosan, alice-osan elé táncoltam. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy képtelen leszek megszólalni. Közelről még tökéletesebb volt a férfi, akire eddigi tudatom alatt vártam.
- Nagyon megvárattál… - mondtam neki szinte suttogva. Hiszen ő tette ki az tudatos létezésem nagy részét. Bár, szegény szőke nem tudhatja, hogy miről beszélek. Ő nem várt rám, csak egyszerűen besétált ide. Nem tudtam, hogy mit fog reagálni. Talán hátat fordít, és elmegy. Erre a gondolatra kétségbeestem. De aggodalomra semmi okom sem volt. Ő csak tökéletes úriember módjára meghajolt, majd kellemes, megnyugtató hangon megszólalt.
- Elnézést kisasszony – mondta, majd megérintette a kezemet ajkaival. A pillanatban, mikor bőre a bőrömhöz ért, ezernyi érzés cikázott át testemen. Csak akkor, ott, abban a minutumban hasított belém a felismerés, hogy egész eddigi életemben rá vártam. Miatta éltem. A tudat, hogy egyszer ő lesz nekem adott erőt a szürke mindennapokhoz.
Nem bírtam tovább türtőztetni magamat, egyszerűen csak a nyakába ugrottam. Nem érdekelt a reakció, nem érdekelt, hogy egy kávéházban vagyunk, vagy hogy az emberek mit gondolnak rólunk. Csak éreztem, hogy kell a teljes megnyugvásomhoz, hogy érezzem Őt. Tudjam, hogy ott van velem, hogy magához öleljen.
A válaszreakció nem váratott tovább magára. Néhány másodpercen belül ő is szorosan körém fonta az erős karjait, amikkel bármikor összetörhetett volna. De abban az ölelésben éreztem, hogy nem hogy bántana, sőt ő sem akar engem sosem elengedni.
Néhány perc múlva távolodtam csak el tőle, de így is maximum fél méter volt arcunk között. Kezeimmel még mindig a vállát karoltam át, ahogy ő is a derekamat. Tökéletessége közelről még szembetűnőbb volt. Arcán nem találtam hibát, és nyakán éktelenkedő hegei is inkább vonzottak, mint taszítottak. Mikor hirtelen megint arcára kaptam a pillantásomat, egy pillanatra megdermedt. Világos, de egyre sötétedő íriszeiben saját érzéseimet láttam viszont. Bizalmatlanság, félelem az ismeretlentől, és a mindent elsöprő vágy, aminek alig tudott ellenállni.
Még néhány percig tanulmányoztuk a másik arcát. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, de szerencsére ezúttal Ő lépett. Lassan, még az emberi tempóhoz képest is ajkaival egyre közelített az enyémekhez. Lágyan érintett meg, mégis szinte fájt. Fájdalmas volt a vágy, amit abban a pillanatban éreztem, mikor ajkaink találkoztak. Fájt az is, hogy ilyen későn találtam csak őt meg, mikor annyi időt eltölthettünk volna együtt. Fizikai fájdalmat okozott, hogy már csupán néhány centiméterre volt tőlem, és az enyém volt, még többet akartam tőle. És végül fájdalmat okozott, hogy nem ismertem gondolatait, vagy terveit, szinte teljesen idegen volt nekem.
Ajkaival először csak gyengéd csókokat lehelt előbb alsó, majd felső ajkamra is. Nyelvével lágyan kért bebocsáttatást számba, és ezt azonnal meg is kapta. Nyelveink találkozásakor úgy éreztem, hogy menten felrobbanok az érzésektől. Ő is így lehetett vele, mivel vágyakozón felnyögött. A csók hirtelen csapott át finomból szenvedélyesbe, de nem bántam. Mikor már majdnem átléptük azt a bizonyos határt, gyorsan emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy egy kávézóban vagyunk.
Lassan távolodtam el tőle, szemeiben csillogást láttam, és vágyat, amit én is éreztem. Intettem fejemmel az ajtó felé, jelezve, hogy ki kéne mennünk, mire alig láthatóan bólintott. Kéz a kézben mentünk ki az utcára.
Tudtam, éreztem, biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Előbb-utóbb meg fogjuk találni azt a családot, és együtt fogunk élni, sokan, és boldogan. De ami a legfontosabb, hogy Ő, a morcos szöszi mindig mellettem lesz, az örökkévalóság végéig. Én biztos, hogy sosem fogom elengedni. Remélem, hogy ő sem engem.
Hiszen mi egymásnak lettünk teremtve…

VÉGE

2 megjegyzés:

finnigan írta...

Szia (bárki is vagy)! Gondoltam, ha már egyszer elolvastam ezt a kis történetet, véleményt is illendő hagynom, úgyhogy...
Tetszett ez a novella, olyan aranyos volt, amolyan "alice-es". És maga Alice is az volt, hű maradtál a karakteréhez. Hogy még gyorsan elment átöltözni, mielőtt elindult volna a kávézóba, meg hogy Jasper elé "táncolt". Nem lépett, nem odament egyszerűen, hanem "táncolt". Tetszett ez a szó ott nagyon. Ahogy a találkozásuk is Jasperrel. Az volt egyértelműen a történet csúcspontja. És pont olyan édes volt, mint ahogyan a könyvben is. "- Elnézést, kisasszony." :) :DDD Láv Jasper. Mármint tudom, hogy ez a mondat pölö már a regényből van, de remekül építetted be a mondanivalódba azt, amit már az eredeti sztoriból tudunk, és szépen kiegészítetted azt. :)
Szóval összességében gratula az írásodhoz, jó volt olvasni. :)

finnigan ^.^

Névtelen írta...

Nekem ez a történet tetszett a legjobban, Alice-t is remekül sikerült remekül megformálnod. Teljesen illett rá a leírásod. Nagyon tetszett!! :D