2010. május 11., kedd

6. történet

Cím: A halhatatlan irigység/Rosalie visszaemlékezései
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: Breaking Dawn spoiler
Jellemzők: általános
Választott szituáció/jelenet: Rosalie kételyei és ellenérzései Bellával kapcsolatban
Leírás: Rosalie elgondolkozik Bellával való kapcsolatán. Egészen a kezdetekig visszaemlékszik, és sorra veszi a viszonyukat befolyásoló tényezőket, és eseményeket. A végén rájön, hogy bizony sokat változott a kapcsolat, ugyanakkor van olyan ami sohasem fog.

A szobámban ülve azon gondolkoztam, vajon hogyan történhetett mindez. Valaki, akit ennyire utáltam, hogyan tartozhat most azok közé az emberek közé, akiket az életem árán is megvédenék? Ennek a lehetőségnek az esélye persze egy a millióhoz, hiszen kevés dolog van, amitől az életem véget érhetne. Az életem, amit nem én választottam…
A nap, amikor megismertük Bellát ugyanúgy kezdődött, mint bármelyik másik. Reggeli készülődés, ami persze csupán pár másodperc volt, hiszen ha valakinek tökéletes a külseje, nem kell rá sok gondot fordítania. Ezután beültünk Edward Volvójába, és elindultunk az iskolába. Az óráinkat szokás szerint végigültük, és mint szorgalmas diákok igyekeztünk figyelni, persze ez Emmett közelében elég nehéz volt. A tanár ugyanazt mondta el, amit már ezerszer hallottunk. Meglehetősen unalmas volt, de pontosan tudtuk, hogy a látszat a legfontosabb, így játszottuk a jól begyakorolt és ismert tanuló szerepet.
Ebédszünet következett. Szokásunkhoz híven leültünk a sarokban lévő asztalhoz, a lehető legtávolabb mindenki mástól. Tudtuk, hogy akármennyire is igyekszünk, nem olvadunk bele környezetünkbe, ezért minden mozdulatunkra figyelni kell. Könnyedén beszélgettünk, majd lassan gondolatainkba merülve elhallgattunk. Nemsokára Alice felállt az asztaltól, kidobta bontatlan italát, aztán kisétált a hátsó ajtón. Mi négyen a helyünkön maradtunk. Edward hirtelen megmozdította a fejét, elnézett valamerre. Követtem a pillantását. Az új diák Isabella Swan épp egy Jessica Stanley nevű lánnyal beszélgetett. Mindannyian hallottuk, hogy mi vagyunk a téma. Vártuk a tudósítást Edwardtól, hiszen a gondolataiban csak ő tud olvasni. Legalábbis azt hittük. Sokáig koncentrált, de nem sikerült neki, aztán hallott valami számára mulatságos dolgot, és mosolygott. Már most túl sok figyelmet szentel a lánynak, legalábbis én ezt gondoltam. Az irigység előszelét éreztem, és ez még csak a kezdett volt.
A napok innentől kezdve gyorsan teltek, talán azért, mert tele voltak furcsaságokkal. Az egyik nap Edward kitett minket, hogy elmehessen Carlisle-hez, aztán napokig nem is láttuk. Csak annyit tudtunk, a Denali klánhoz ment, hogy meglátogassa őket. Ők is a családunk részei, mintha távoli unokatestvérek lennénk, így nem aggódtunk érte. Miután visszatért, megtörtént az az esett, ami a lánnyal szembeni ellenszenvemet gyűlöletté érlelte. Edward veszélyeztette a titkunk felfedését azáltal, hogy az egész iskola szeme láttára megmentette Bella életét. Ott kellett volna hagynia. Naponta halnak meg emberek, mi nem lehetünk ott mindenütt, hogy megmentsük őket. Nem értettem, miért kell pont most és pont itt a hőst játszania. Akkor még nem sejtettem, hogy számára nem csupán egy a sok közül, hanem az egyetlen ember, aki valaha is igazán érdekelte. Ettől a naptól kezdve Bella az ellenségemmé vált, később ez az utálat, aminek az alapja az irigység volt – bár ezt csak később vallottam be – tovább fokozódott. Edward egyre közelebb került a lányhoz, kötődött hozzá. Ezt még jobban erősítette Bella két bal lába, ami Edwardot arra késztette, hogy újra és újra megmentse. A düh, amit éreztem, leírhatatlan volt.
Egész vámpírlétemben azért küzdöttem, hogy megtartsam a titkot. Ezt az átkozott titkot, amit legszívesebben kitörölnék az emlékezetemből. Nem én választottam ezt az életet, mégis figyelek, hogy megőrizzem a látszatott. Az emberi életemben minden tökéletes volt: gyönyörű voltam, gazdag, híres. A családomban is én voltam a kedvenc, de apám és anyám ostoba tervének áldozata lettem. Pedig minden olyan meseszerűnek tűnt… Férjhez készültem menni, egy gazdag fiatalemberhez, akit ma már inkább egy gusztustalan féregnek tartottam, de amíg nem történt meg az a bizonyos éjszaka, addig azt hittem ő a tökéletes férfi, akitől gyermekem születhet, aki valóra váltja a legnagyobb álmomat. Sajnos az emberi létem tragikus véget ért. Carlisle mentett meg. Sokáig utáltam őt ezért, de aztán beláttam, csupán segíteni akart. Esme a legelső perctől kezdve kedves és megértő volt, talán még a saját anyámnál is jobban figyelt rám, nem úgy, mint Edward. Ő nagyon nem örült neki, hogy egy ilyen feltűnő jelenséget, mint én, a családjába kell fogadnia. Félt tőle, hogy felfedem a titkot. Carlisle szándéka az volt, hogy én legyek Edward társa, ahogy neki Esme, de mi sosem gondoltunk másként egymásra, mint egy testvérre.
Emmett és Alice próbáltak megnyugtatni, azt mondták, minden rendben lesz, hogy bízzak meg jobban Ed döntéseiben, és szerintük Bella nem is olyan rossz, mint amilyennek hiszem. Nem tudtak meggyőzni. A helyzet csak súlyosbodott, amikor Edward bejelentette, hogy szerelmes Bellába, és szeretné bemutatni nekünk. Esme nagyon boldog volt, hogy végre talált valakit magának, a sok száz éves magány után. Én nem örültem neki, sőt. Habár mindig is testvérkén tekintettünk egymásra, mégis mindig zavart, hogy nem figyelt fel rám. Hidegen hagyta szépségem, ami szokatlan volt számomra. Egy idő után beletörődtem ebbe, de aztán jött Bella és mindent felforgatott. Láttam őket együtt, és elfogott a féltékenység. Ahogy ránézett, ahogy beszélt vele, mintha egy kis buborék lett volna.
Két dologért irigyeltem: az első, mert ember, a másik pedig, hogy Edward minden figyelmét rá szenteli. Az egyre elfajuló utálatomat fokozták a folytonos balszerencsés események, amelyek a lány létezése nélkül nem történtek volna meg. A családom többször veszélybe került miatta, pedig ő nem volt a családom része. Nem, ő nem volt senkim. Csak egy ember volt, aki ennek ellenére több odafigyelést kapott, mint én. Persze imádtam Emmettet, és hálát adtam az égnek, hogy egy ilyen csodát ajándékozott nekem, de ez nem csendesítette ellenszenvemet és féltékenységemet. Aztán a dolgok megváltoztak. Edward magát okolta a sok rossz dolog miatt, ami történt. Elhagyta Bellát és minket is. Nagyon aggódtunk érte, nem tudtuk hova ment, és nem kaptunk hírt felőle. Nem értettem meg, hogy miért viseli meg ez őt ennyire. Egészen eddig egy cseppet sem szimpatizáltam a lánnyal, de aztán fordulta a kocka.
Alice látomásában látta, ahogy Bella leugrik egy szikláról az óceánba, és nem bukkan fel többé. Engem hidegen hagyott, ezért nem számoltam a következményekkel, így hát felhívtam Edwardot, és elmondtam neki mi történt. A gond csak az volt, hogy nem történt meg, Alice nem látja a vérfarkasokat, és kiderült, hogy Bella időközben összebarátkozott eggyel. Életem legrosszabb döntése volt, hogy felhívtam őt. Edward a hír hallatán öngyilkos akart lenni, úgy gondolta, ha szerelme meghalt nincs értelme tovább az életnek. Azt hiszem, ekkor fogtam fel mit is jelenthet neki az a lány.
Borzasztóan aggódtam érte, és rettegtem, hogy vajon mi fog történni. Emlékszem, azokban a napokban ki sem jöttem a szobámból. Legszívesebben zokogtam volna, de nem tudtam. Nem beszéltem, még csak nem is vadásztam, nem csináltam semmit, csak ültem a szobámban. Emmett igyekezett vigasztalni, ott volt mellettem végig. Nagyon nehéz lehetett neki engem támogatni, mikor pont én vagyok az oka annak, hogy kedvenc bátyja veszélybe került. Soha a hosszú életem alatt, nem éreztem még olyan megkönnyebbülést, mint amikor megcsörrent a telefon, és Alice közölte, hogy minden rendben, menjünk ki a reptérre eléjük. Most is magam előtt látom Esme boldogságtól ragyogó arcát, Carlisle megkönnyebbülésére és Emmett ujjongására. Emlékszem, az úton a reptér felé csupán egy rövid beszélgetésünk volt:
- Rosalie! Kérlek, ne emésztd már magad. Most már minden rendben. Nemsokára találkozunk velük, hazajönnek, és minden újra a régi lesz - mondta Emmett.
- De mi lett volna, ha nem tudja megmenteni? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Ilyet ne is mondj! Drágaságom, minden rendben. Nyugodj meg – nyugtatgatott Esme.
- Esmének igaza van. Nem a te hibád volt, Rosalie – értett egyet Carlisle is.
Borzasztóan szégyelltem magam. Még engem vigasztaltak, mikor én voltam az egész szörnyűség okozója. Mikor odaértünk, nem mertem Edwardra nézni. Gyűjtöttem az erőt, hogy bocsánatot kérjek tőlük. Bella, a történtek ellenére is megértő volt, pedig mind a kettejük életét veszélybe sodortam. Végtelenül hálás voltam, hogy megmentette a bátyámat, és ettől kezdve kevésbé utáltam. Később, mikor ő is a családunk tagjává akart válni, volt alkalmam elmesélni neki a történetemet. A problémám most már nem az volt, hogy a egy lenne közülünk, hanem hogy önkéntesen feladná azt, amiért én odaadnám mindenemet. A történet elmesélésével az volt a célom, hogy lebeszéljem őt, ez sajnos nem sikerült. Nem kedveltem meg őt igazán, de a sok közös bánat és harc elnézőbbé tett irányába. Az esküvő után megnyugodtam, hogy talán elmennek, és ez a normálisnak mondható viszony fennmarad, mielőtt esetleg valamilyen ballépés miatt ismét rosszra fordulna. Nem is számítottam rá, hogy a kapcsolatunk, megerősödik, arra pedig végképp nem, hogy javul.
Amikor elmentek nászútra, mi nyugodtan ültünk otthon, és nem is sejtettük, hogy milyen különös dolgok történtek majd. Egyik nap Carlisle beszélt telefonon Bellával. Megdöbbentő, és ijesztő hírek érkeztek, legalábbis a többiek számára. Engem elvakított a vágy a számomra elérhetetlen dologért. Egy gyerek, ami a legnagyobb álmom volt, és soha nem válhatott valóra.
Aztán Bella felhívott:
- Halló? – kérdeztem
- Rosalie! – nyögte elkeseredetten Bella.
- Mi történt? – kérdeztem fásultan. Igazából pontosan tudtam, hogy mi történt, de nem értettem, mit szeretne tőlem.
- Rosalie, segítened kell! Terhes vagyok, és ki akarják venni belőlem a babát! Kérlek! Rosalie, te érted miről beszélek! Kérlek, segíts! Könyörgöm, ne engedd! Ugye segítesz?
Nem szóltam semmit. Nehéz volt, elvakított a vágy…
- Rosalie?
- Igen, segítek.
- Köszönöm.
Leraktam a telefont, és vártam. Furcsa érzések kavarogtak bennem: szánalom, féltékenység, düh, és amin meglepődtem, némi aggodalom is. Főként a baba miatt. A hazaérkezésük utáni időszakban, a baba volt a mindenem. Egyszerre utáltam, és sajnáltam is Bellát. Úgy éreztem, hogy nem érdemli meg, hogy kisbabája legyen, hiszen az életét is csak úgy eldobná. Ugyanakkor, ha már megtörtént nem akartam, tönkretenni őt. Egy feltétellel engedtem volna, hogy Bellának bántódása essen, ha a babának attól jobb lett volna. A terhesség alatt legyengült, és sokat kellett segíteni neki, főleg mivel a többiek nem a mi álláspontunkon voltak, még mindig úgy gondolták, a babát ki kell venni onnan, és el kell pusztítani. A helyzetet nehezítette, hogy Jacob, az a kutya is a többiek oldalán állt, de aztán, miután Nessie megszületett, már el sem lehetett mozdítani mellőle. Nessie jelenléte jót tett a Bellával való kapcsolatomnak. Ő hálás volt a segítségemért, én pedig imádtam, hogy volt egy gyerek, akit az enyémnek éreztem. A gyermeket szerettem a legjobban, annyira aranyos volt, és csodaszép. De hiába lett a családom része, hiába lett gyermeke, és hiába javult a kapcsolatunk, soha nem fog elmúlni az az irigység, amit érzek, hiszen ő mindent megkapott, amire én valaha is vágytam.

VÉGE
 

1 megjegyzés:

finnigan írta...

Hm, szépen összefoglaltad mindazt, amit Rosalie-ról tudunk. Tényleg azt hiszem, minden benne volt, ami hatással lehetett rá és a kapcsolatára Bellával. Ügyesen végigvezetted az egész folyamatot, hogy jutott el az irigységtől az utálatig, aztán annak enyhüléséig, végül pedig a normális kapcsolat kialakításáig. És a vége... igen, szerintem is ez az a dolog, amiért akármennyire is igyekeznének mindketten, és akármi is történne, nem lennének legjobb barátnők soha. Téll jól megragadtad az egész lényegét. :) Gratula. :)
A novellád témájának, vagyis inkább főszereplőjének meg külön örültem. Jó volt végre Rose-ról, úgy értem az "emberi", érzésekkel teli Rose-ról olvasni. :)

finnigan ^.^