16. történet

Cím: Angyalom
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: nincs

Jellemzők: dráma, romantikus

Választott szituáció/jelenet: Jasper szenvedte meg legjobban a vegetáriánus vámpírétrendre való átállást. Volt valakinek kételye, hogy nem fog neki menni? Miként segített neki Alice túllenni a nehéz időszakon?

Leírás: 1972-ben járunk, amikor is Jasper már hosszú ideje a Cullen családban él. Ennek ellenére még adódnak problémái a vegetáriánus életmóddal, amit nem mindenki néz jó szemmel. Alice persze kitart mellette, és tudja, hogy meg fog tanulni uralkodni magán, addig pedig ő tartja a lelket Jasperben. Mivel a főszereplő Jazz, ezért főleg az érzelmekre koncentráltam a történetben, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! :)

Gondolkodás nélkül vetettem bele magam az erdőbe és úgy futottam, mintha üldöznének – vagy, hogy életszerűbb legyek, mintha máris üldöznék.

Habár még nem éreztem egyetlen követésre méltó illatfoszlányt sem, tovább rohantam. A szomjúságom hajtott, de egyelőre beértem a futás nyújtotta szabadsággal, csak élveztem, hogy száguldok az erdőben, megállíthatatlanul, korlátok nélkül. Szabadon. Időnként eljátszottam a gondolattal, milyen volna csak futni – örökké. Sosem fáradnék el, nem lenne célom, csak maga a futás, ha elég gyors lennék, talán még a szomjúság sem kényszeríthetne megállásra. Elfuthatnék. De éppen ez volt az, amiért nem tettem meg, nem akartam elismerni a gyengeségemet. Inkább tovább küzdöttem és szenvedtem.

Végre megéreztem a meleg, csábító illatot, amitől a torkomban a tűz még emésztőbben lángolt. Még csak végig sem gondoltam, már indultam is a közelben futó állat után. Alapvetően utáltam a vadászatot, kényszerből tettem. Utáltam kioltani valaki vagy valami életét a saját érdekemben, utáltam azt, ami olyankor voltam. Valahányszor elindultam vadászni szorongató érzés kerített hatalmába, és utána is rémes hangulatban voltam. Egyedül ebben a részben leltem örömömet – hiába tudtam, hogy mennyire nem emberi, amit teszek, képtelenség volt nem élvezni az ösztönösséget. Az állapotot, amikor nem gondolkodom, csak üldözök, amikor nem érzek..

Ez az áldott üresség azonnal megszűnt, ahogy rávetődtem a megtermett őzre. Keresnem sem kellett, azonnal megtaláltam a nyaki ütőeret. Már éreztem a vér édes lüktetését – mindenhol és mindenhogy, a testet szorító ujjaimon, az orromban, hallottam, az egész lényemet beborította –, ám még mielőtt a puha húsba mélyeszthettem volna borotvaéles fogaimat valami más is átjárta a testemet. Pontatlan kijelentés volna, hogy az állatoknak nincsenek érzelmeik. Nem olyan kiforrottak, részletesek, mint az emberi érzések, és mintha más módon léteznének, de félni ők is tudnak és így számomra is képesek ezt közvetíteni. Ez volt mindig a legnehezebb pillanat, átérezni az áldozat helyzetét, még akkor is, ha csupán egy állatról volt szó. A másodperc tört részéig meginogtam, de aztán győzött a szomjúság.

A vér azonnal előbuggyant a sebből: vörösen, melegen, frissen és édesen. Nem is volt hasonlítható az emberi vérhez, de soha nem is reméltem volna ezt. A szomjúságom oltására ez is megfelelt, így pillanatnyi gyönyörködés után a finom nedűhöz érintettem az ajkam, és mohón inni kezdtem. Általában ez volt az a pillanat, ahonnan igazán elvesztettem önmagam, amikor olyasvalaki voltam, akit szégyelltem nálam sokkal emberibb új családom előtt. Ugyanis nekem nehezemre esett megállni, az első áldozatomat a földre hajítva indultam tovább, mert a szomjamat még mindig nem sikerült oltanom.

Nem számoltam, hány állattal végeztem, mire újra képes voltam uralkodni magamon, az idő múlását is csak abból érzékeltem, hogy az erdőt lassan éjszakai sötétség borította. Egy fának dőlve gondolkoztam, és próbáltam összeszedni magam, hogy visszatérhessek a családomhoz.

Az aggodalmas, féltő érzéseket előbb éreztem meg, mint ahogy meghallottam volna az ő könnyed tündér-lépteit.

Alice végül olyan váratlanul érkezett meg mellém, mint ahogy az életembe is betoppant. Mindig ugyanazt jelentette számomra – amikor először pillantottam meg és valahányszor újra rám talált – a megváltást. Ő volt az én csodálatos mentőövem, aki saját magamtól szabadított meg.

– Mi újság? – kérdezte, mintha nem tudná.

Vállat vontam, nem tudtam, mit válaszoljak. Éreztem rajta, hogy tudja mi van velem, és hogy aggódik értem, mint mindig.

– Megvagyok – jelentettem ki végül – Csak vadásztam egy kicsit.

– Ó, igen, azt láttam – bólintott Alice.

Borzongva gondoltam a szertehagyott tetemekre, amik a nyomomra vezethették. Miután sokáig nem szólaltam meg mellém lépett. Bizalmatlanul vizsgálgatta a földet, végül sóhajtva leereszkedett mellém.

– Jasper, mindnyájan hibázunk néha, de még csak azt sem mondhatnám, hogy te most hibáztál. Senkinek sem esett bántódása, felesleges emiatt emésztened magad!

– Nem rajtam múlt, hogy szerencsésen alakult a dolog. Ha nincs ott Emmett…Rosalie-nek igaza van, jobban kéne figyelnem, vagy inkább egyáltalán nem kéne emberek közé mennem.

– Ez hülyeség – tiltakozott ő. – Egyrészt Rose egy szót sem szólhat, mert ha ő nem ilyen kényes, az a nő a közelünkbe sem jött volna. Másrészt, ha valakit még figyelmetlenséggel lehet vádolni, az én vagyok, hiszen látnom kellett volna. Harmadszor pedig, ha egész életedben egy bezárt szobában fogsz ücsörögni, sosem tanulod meg leküzdeni a szomjúságot. Arról nem is beszélve, hogy teljesen megsavanyodsz – kuncogta el magát.

Alice még mindig aggódott értem, éreztem, ahogy azt is, hogy mennyire igyekszik nyugalmat erőltetni magára. Mikor az utolsó megjegyzése hallatán finoman elmosolyodtam, éreztem, hogy eltölti a megkönnyebbülés. Nem szerettem, ha miattam idegeskedett, úgyhogy – megint – elhatároztam, hogy legalább miatta megpróbálok jobb lenni, emberibb.

Lenyűgözve és egyben szégyenkezve gondoltam arra, hogy Alice-nek elég volt annyi, hogy látta milyen életet fog élni, és ha nem került túl közel emberekhez, akkor könnyedén uralkodott is magán. Az első perctől kezdve. Ellenben én több mint húsz év alatt sem tudtam igazán fejleszteni az önuralmamat.

– Jazz, kérlek – szólt szelíden rám Alice, amikor látta, hogy újra az önmarcangoló gondolataimba merülök.

– Rendben vagyok – hazudtam. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, nem hagyhatom, hogy lássa, mennyire szánalmasan gyenge vagyok.

– Hát persze – mosolygott rám, és ez az apró gesztus melegséggel töltött el. – Már egyre jobban megy, hidd el, Carlisle vagy Esme sem egy hét alatt lettek ilyen erősek.

Az arcom akaratom ellenére hitetlenkedő grimaszba rándult. Nem egy hét alatt, persze, de valószínűleg nem kellett nekik több évtized sem!

Alice a térdemet markolászó kezemre csúsztatta a magáét, és gyengéden megsimította. Elgondolkodva néztem a hatalmas különbségeket – azt leszámítva, hogy mindkettőnk keze hófehér volt, különösen a fekete vászonnadrág mellett, semmi közös nem volt bennük. Az övé olyan volt, akár egy angyalé, pici, finom és elbűvölő, mint ő maga is. Az enyém sokkal inkább ijesztő volt. Mindenütt a korábbi életemből származó hegek borították, rendszertelen sápadt félholdak, melyek nem hagyták egy percre sem, hogy elfelejtsem, ki voltam és hogyan éltem. Nem hagyták, hogy újra emberként tekintsek magamra.

De az én angyalom ezért harcolt, és segített engem, akkor is, amikor már nem bírtam. Alice-szel kezdődött meg a jobb szakasza az életemnek, nem szabad hát elhagynom magam. Éreztem, hogy továbbra is kétségek gyötrik, így ezerszer is elátkozva, hogy a saját érzelmeimet képtelen vagyok uralni, mosolyt erőltettem magamra, és érkezése óta először pillantottam rá.

– Nagyszerű – mondta Alice, leginkább csak magának. – Mehetünk haza? Vagy szeretnél még maradni?

Igazából nem sok kedvem volt még visszamenni, de úgy éreztem, hogy ő már nem szívesen maradna. Azt hiszem, úgy vélte, hogy a házban, emberibb környezetben könnyebben összeszedem magam. Végül bólintottam, felpattantam, és bár teljesen felesleges volt, felsegítettem. Alice hálásan rám vigyorgott. Sejtettem, hogy akárcsak én, ő is tudja, hogy mindketten csak mímeljük ezt a könnyedséget, de nem szóltam.

Kézen fogva indultunk vissza Cullenék házához – nem tekintettem magam a család tagjának, nem, amíg velük ellentétben ilyen beszámíthatatlan vagyok –, és ez segített, azt hiszem. Alice puszta közelsége elég volt ahhoz, hogy többnek és jobbnak érezzem magam. Egyszerűen azért, mert ő hitt bennem, amikor én nem.

Néma árnyakként suhantunk a kertek alatt, míg elértünk a házhoz. Az udvart sárga fénykockák tarkították, az ablakon kiszűrődő lámpafénynek köszönhetően. Kedvetlenül lépkedtem a hátsó bejárat felé. Három hónapja éltünk itt, de eddig ezt a házat kedveltem a legkevésbé. Nem mintha nem lett volna pont olyan hatalmas és ízléses, mint az összes többi – habár a magunkfajtának mindegy, hogy betonon ül vagy egy puha díványon. Az egyetlen problémám az volt vele, hogy nem közvetlenül az erdő mellé épült, ahogy a többi. Persze nem is a városka közepén állt, de négy-öt ház elválasztott minket az erdőtől, ami plusz nehézségeket okozott. Ráadásul ebből következett, hogy szomszédaink is voltak, így szigorúan csak a házon belül lehettünk önmagunk.

Próbáltam kizárni a többiek kusza érzelmeit, melyek már az udvaron kezdtek megtámadni. Unalom, izgatottság, düh, kíváncsiság, aggodalom – mindez egyszerre zúdult rám, ráadásul tompán még a szomszédok érzéseit is érzékeltem.

Belépve a szokásos állapot fogadott: a nappaliban Emmett terpeszkedett, Rosalie egy új képes újságot lapozgatott kedvetlenül, Esme pedig türelmetlenül dobolt a fotel karfáján, és azonnal felpattant, ahogy beléptünk. A fentről leszűrődő hangokból ítélve Edward a szobájában volt, és olvasott.

Láttam, ahogy Alice egy apró fejmozdulattal jelzi Esmének, hogy minden rendben van velem, és éreztem azt a mérhetetlen megkönnyebbülést, ami ennek láttán eltöltötte fogadott anyámat. Továbbra is maradtak kétségei, ezt is éreztem, de igyekeztem segíteni neki, hogy megnyugodhasson. Miközben ezen dolgoztam, dühös féltékenység kezdett rám telepedni, ami határozottan nem az enyém volt. Habár az okokat nem egészen értettem, arra rájöttem, hogy Rosalie-ból árad, és mivel nem volt kedvem veszekedni, óvatosan, hogy ne vegye észre, próbáltam megnyugtatni… Nem volt egyszerű ennyi érzelmet elviselni és megváltoztatni.

– Vadásztál, Jasper? – érdeklődött kedvesen Esme.

– Igen, nyilvánvaló volt, hogy szükségem van rá. – Mindent megtettem, hogy a hangom könnyed legyen, ezzel is elősegítve a házban lévőkre kényszerített nyugalmat.

– Maradt még állat az erdőben? – fordult felém vigyorogva Emmett. Időnként kissé zavartak a csipkelődő poénjai, de hozzá lehet szokni, és most kifejezetten jól jött.

– Sajnos semmi, úgyhogy kénytelenek leszünk téged betelepíteni – feleltem, mire Alice és Emmett nevetni kezdtek és még Rose is megengedett magának egy apró mosolyt.

– Ez jó volt, Jazz – dicsért meg Edward lefele jövet a lépcsőn.

– Megérkezett a kis könyvmoly – morogta Em, akinek a jelek szerint elege lett az ő kárára történő humorizálásból. – Edward, komolyan aggódom érted, folyton a szobádban gubbasztasz – nézd meg, milyen sápadt vagy.

– Egyszerűbb lenne, ha csak kölcsönkérnéd a könyveimet, nem kell ekkora felhajtás köré – mosolygott szelíden Edward, és bátyját megkerülve a zongorához lépett. Mielőtt leült volna, még ravaszul hozzátette – Feltéve, ha tudsz olvasni, persze.

– Kerítened kéne egy jó nőt, az a te bajod, öcskös, hogy egyedül vagy, mint a kisujjam. Nem is csodálom, ha ilyen savanyú vagy, én se bírnám…

– Elég legyen fiúk – vetett véget csendesen, de határozottan a vitának Esme, mielőtt Emmett túlságosan belelendült volna.

Edward vállat vont, és a zongorához fordult, majd egy pillanattal később szárnyaló zene töltötte be a szobát. Meglepően jól leplezte a bosszúságot, és az enyhe megbántottságot, de előttem természetesen ezek sem maradtak rejtve.

– Felmegyek, átöltözöm – közölte Alice, fintorogva megrángatva sárfoltos szoknyáját.

– Mesélj csak, mi történt – súgta vigyorogva Emmett, ahogy leültem mellé.

Mielőtt válaszolhattam volna, Rosalie fejbe csapta egy díszpárnával.

– Annyira perverz vagy, Emmett – panaszkodott. – Azt hiszed, nem tudom, hogyan fejezted volna be a mondatodat, az előbb? Hát, tudom. És kipróbálhatjuk, hogy bírod…

– Ugyan már, cicám, ezt szereted bennem – vigyorgott Emmett, mire Rose sértetten felpattant és követte Alice-t az emeletre.

Esme fejcsóválva figyelt még minket egy darabig, aztán ő is visszavonult.

Üres tekintettel bámultam a tévét Em mellett, míg meg nem hallottam Carlisle közeledő Ford Galaxy 500-ának motorzúgását. Megint órákkal tovább maradt bent a kórházban, mint ameddig a műszak tartott, de ez már senkinek sem okozott meglepetést. Carlisle imádta a munkáját, és be kell látni, az emberek is imádták őt. Alice után az ő véleménye számított nekem a legtöbbet, kissé közhelyesen ő volt a példaképem. Lehetetlennek tűnő módon hosszú évek óta dolgozott a kórházban, ami egyet jelentett az emberi vér mindent betöltő, csábító illatával, és ő mégsem hibázott soha.

Az egyik felem tanácsot akart volna kérni tőle, azaz elmondani mindent, míg a másik nem akarta beismerni Carlisle előtt a gyengeségemet. Nem mintha valaha is megszidott volna érte, egyszerűen nem akartam csalódást okozni neki.

Végül mégis összeszedtem magam, és amikor hallottam, hogy Esme magára hagyja Carlisle-t felmentem hozzá a dolgozószobájába.

– Esme elmondta, ugye? – kérdeztem, félig reménykedve.

– Nem mondott semmit. Bizonyára úgy vélte, majd te elmondod, ha akarod, és itt vagy, ami arra enged következtetni, hogy el szeretnéd mondani – mosolygott Carlisle.

Tétováztam egy darabig, de végül bólintottam, és lesütött szemmel bevallottam, hogy ismét majdnem megtámadtam egy embert. Carlisle csöndesen végighallgatott, és amikor a végére értem, megnyugtatott, szerinte egyre jobb vagyok.

– Történetesen ismerem az illetőt, múlt héten járt a kórházban egy igen csúnya sérüléssel – mesélte derűsen. – A hobbija a kertészkedés, de folyamatosan megsérül. Nem kizárt, hogy most is volt rajta egy-két frissebb vágás, és ezért volt rád ilyen hatással. Hiszen tisztán emlékszem, hogy a múlt héten a városban jártunk, és neked semmi problémád nem akadt.

– Elképzelhető – motyogtam, mert tetszett a mentség. Ugyanakkor tudtam, hogy nem elég, így nem tudtam megállni feleselés nélkül. – Viszont, ha ez volt a helyzet, az én gyengeségemet az sem magyarázza, hiszen Alice-re, Rose-ra, Emmettre, vagy Edwardra nem volt ekkora hatással az illat.

– Jasper, nem mérheted magad össze velük. Még nem – vágta rá Carlisle, bár továbbra is kizárólag nyugalmat érzékeltem körülötte. Ennek örültem, mert ezek szerint tényleg nem tartott engem veszélyesnek. Talán hibázott. – Nem szabad elfelejtened, hogy mi mind sokkal régebb óta élünk állatok vérén, mint te, és a legtöbbünk szinte az átváltoztatásától kezdve ezzel próbálkozott. Hidd el, mind átestünk ezen az időszakon, bármilyen hihetetlen, volt amikor Esmét, vagy Edwardot kellett visszafognom, sőt bőven akadt olyan alkalom is, amikor nem sikerült. Ez természetes, és te nagyon jól csinálod, csak türelmesnek kell lenned. Szépen lassan te is beletanulsz majd.

Carlisle mindent megtett, hogy jobban érezzem magam, de a bűntudat továbbra is emésztett. Már teljes huszonkét éve éltem a Cullen családban, és amikor ideérkeztünk, Alice-szel már két éve együtt jártuk a világot, ő próbált engem először erre a jobb életmódra szoktatni. Mégis, huszonnégy év sem volt elég, hogy legyőzzem a bennem élő szörnyet, melyet ölésre teremtettek.

Az irodából a szobánk felé vettem az irányt, miután meggyőződtem róla, hogy Alice és Esme visszatért a földszintre. A lejátszóba betettem egyet az Edwardtól kölcsönkapott lemezek közül, még úgysem hallgattam meg őket. Nem igazán figyeltem, hogy mi az, csak a végén, a Let it be felhangzásakor jöttem rá, hogy Beatles. A lényeg az volt, hogy szóljon a zene: ez volt ugyanis az egyetlen dolog, ami segített elszigetelni, kizárni a házban tartózkodók érzéseit, hogy a sajátjaimra koncentráljak.

Letelepedtem az egyik kényelmes fotelba, ami az ablak mellett állt, és fejemet az üvegnek döntve, a kinti alvó világot bámulva újra felidéztem a délután történteket…

Hallottam, amikor Rose büszkén elújságolta Alice-nek, sikerült elintéznie, hogy a ruhát, amit kinézett magának házhoz hozzák. Ezért nem lepődtem meg igazán, amikor felharsant a ritkán használt csengőnk – az emberek általában ösztönösen kerülnek minket, és így a házunkat is.

Habár míg az ajtó felé tartottam – emberi tempóban, a biztonság kedvéért –, végig ilyesmin gondolkoztam, mégsem jutott eszembe, hogy mire is készülök valójában. Azon bosszankodtam, hogy vajon miért van erre szükség? Tudtam, hogy Rosalie nem hajlandó elmenni a boltig, ugyanis az üzlettől függetlenül nem szereti azt a környéket, túl koszos neki. De nem egészen értettem, miért nem mehettünk el érte mi. Nem lett volna jó, ha Edward érte megy? Volt persze egy olyan gyanúm, hogy ikertestvérem felsőbbrendűségét akarja ezzel bizonygatni a szomszédoknak.

A kilincs után nyúltam, miközben inkább éreztem, mint hallottam, hogy a többiek is a közelben vannak. Rosalie-n gyerekes izgatottság lett úrrá, Alice és Edward csak kíváncsiskodtak, míg Emmettet leginkább bosszantotta a helyzet.

Szélesre tártam az ajtó, és a túloldalon egy magas, ám rendkívül törékenynek tűnő, megszeppent lányt láttam. Egy hatalmas zsákszerűség feküdt a karjain.

– Jó napot, kisasszony! – köszöntem neki, mire még ijedtebbnek tűnt. – Segíthetek?

– Rosalie Hale-t keresem! – felelte végül.

Oldalt léptem, hogy beljebb engedjem, miközben Rose már ott tülekedett mellettem.

– Végre megérkezett! Jöjjön be, hadd nézzem! – tüsténkedett.

Míg ő valósággal berángatta szegény kislányt, én újra az ajtóhoz mentem, hogy bezárjam – nem kell, hogy az egész utca tanúja legyen a ruhamustrának.

Egyetlen végzetes másodpercen múlt minden. Még mielőtt a bejárat bezárult volna, a lakásban huzat keletkezett, az orromba sodorva a tőlem pár méterre álló lány illatát. Azonnal leállítottam a légzésem, és olyan szorosan markoltam a kilincset, mintha az visszatarthatna. Úgy tűnt, sikerül átvészelnem a dolgot, ám a lány kísértette a sorsot… Miután átadta a zsákot Rosalie-nak, hátradobta az arcába hulló tincseit, felkavarva ezzel a levegőt. Hiába volt minden, a torkomban a szomjúság lángra lobbant, de én már érezni véltem, ahogy az ő friss vére enyhíti.

Lassan indultam felé, és olyan halkan, ahogy csak egy ragadozó képes rá. Háttal állt, ezért semmi sem vett észre – Rosalie-t figyelte aggodalmas tekintettel. Ahogy lépkedtem egyre közelebb lassan lekuporodtam, ugrásra készen. Előre láttam magam, ahogy talán Alice láthatná, amint felugrom és a földnek taszítom a lányt. Néhány másodpercig csak élvezném a félelme illatát, nyakára szorított ajkam alatt a vér dübörgését, aztán egyetlen harapással végeznék vele. A csábító illatú vére valóságos selyemként simogatná égő torkomat, nem úgy mint holmi állati vér.

Egyetlen röpke másodperc alatt millió bűnös terv ötlött a fejembe, a lány megöléséről.

Minden figyelmem az áldozatomnak szenteltem, érthető hát, hogy meglepődtem a karomra kulcsolódó kezektől. Volt még bennem annyi emberség, hogy ne támadjak azonnal Edwardra, de egy dühös vicsorgást nem tudtam visszafojtani. Akartam is, hogy megállítson, meg nem is. Tudtam, hogy nem lenne helyes, amit teszek, de valahányszor mélyet szívtam a levegőből, megremegtetett a vonzó nedű illata. A pillantásom Alice-re tévedt, aki kétségbeesetten bámult rám. Segített dönteni, már akartam, hogy megállítsanak, de képtelen voltam rá.

– Hú, srácok, húzzunk el, mert túl sok itt a csipke az én türelmemnek – jegyezte meg vigyorogva Emmett, miközben sebesen mellettem termett és látszólag könnyedén, valójában azonban vasmarokkal tartva átkarolt.

Edwarddal közösen sikerült kivonszolniuk a konyhába, és ott tartottak egészen addig, míg a lány biztos távolságban nem járt tőlünk, és Alice kiszellőztetett.

Emmett továbbra is a közelemben maradt, ahogy visszamerészkedtem a nappaliba. Tisztában voltam vele, hogy ő csak biztosra akar menni, de ettől még bosszantott, hogy felügyelnek. A konyhában bőven volt időm magamhoz térni, és tudtam, milyen szörnyen viselkedtem, mennyire nevetséges és gyenge voltam. A bűntudatom erősebb bilincsbe zárt, mint amire Em a tömérdek izommal valaha is képes lett volna.

Mindezt csak tetézte a többiekből áradó rengeteg érzelem, melyet lusta voltam kibogozni – volt aki féltett, aggódott, ez Alice lehetett, éreztem, hogy a többiek dühösek, sértettek, zavartak, elegük van az egészből, vagy éppen saját kétségeikkel küzdenek.

– Most már minden oké, Jazz – vigasztalt Alice. – Örülök, hogy hagytad magad kivinni.

– Pátyolgassunk? – kérdezte némi éllel Rose. – Kis híján lebuktunk miattad. Ha Natalie egy picit hamarabb fordul hátra, vagy ha Emmett nem ilyen gyors, megölted volna!

– Rosalie – szólt rá keményen Em, ugyanakkor mikor Alice is, és ezúttal ő tűnt fenyegetőbbnek.

– Nem, egyszerűen ez a helyzet! Jasper még mindig nem tudja kontrollálni magát, és ezzel minket is veszélybe sodor. Néhány hét múlva iskolába fogunk járni, az iskola pedig tele van emberekkel. Nem akarom, hogy folyton miatta kelljen rettegnem.

– Neked sem volt könnyű eleinte – emlékeztette finoman Edward. Éreztem rajta, hogy rettentő kényelmetlenül érzi magát, de inkább nem törődtem a miértekkel. – Jasper nem bakizott nagyot, nem támadt rá a lányra. Végső soron, nem történt semmi.

– Persze, megbeszéltük – bólogatott savanyúan Rosalie. – Tegyünk úgy, mintha megint semmi sem történt volna. Edward, ezt így nem…

– Egyáltalán minek hívtál be egy embert a házba? – vágott közbe dühösen Alice. – Mindannyian hibáztunk egy kicsit, de Edwardnak igaza van. Szerencsére semmi sem történt, felesleges így felfújni.

– Azt hiszem, jobb ha én most megyek – motyogtam, és szégyenszemre menekülőre fogtam.

Még a házból kilépve is úgy éreztem, összeroppanok a sok érzéstől – a saját bűntudatomtól, és a többiek viharos érzelmeitől. Nyugalomra vágyva végül az erdő felé vettem az irányt…

Utólag végig gondolva a dolgokat, megrettentem: talán tényleg igaza van Rosalie-nak, és ennyire veszélyes vagyok? Eddig nem jártam a többiekkel együtt iskolába, idősebb embert alakítottam, és azt terjesztettük, hogy máshol dolgozom. De Carlisle elég erősnek ítélt, hogy idén csatlakozzam a többiekhez. Vajon helyesen döntött? Alice biztos volt benne, hogy rendben fog menni a dolog, ugyanakkor biztos megértené, ha visszakoznék.

Alice… Ő bízik bennem, nem okozhatok neki csalódást. Elmosolyodtam, ahogy ő eszembe jutott. Lassan rá kellett döbbennem, hogy iskolába fogok menni, és harcolni fogok saját magammal, hogy mindent jól csináljak. Alice-ért meg kellett hoznom a döntést, nem okozhattam neki csalódást.

Éppen amikor megszületett bennem ez az elhatározás, az én angyalom lépett be a szobába. Ahogy végignéztem rajta, láttam, mennyire nevetséges is a helyzet. Ez az apró, tündéri teremtés ment meg egy olyan nagydarab szörnyeteget, mint én, újra meg újra. Hiába, az angyalok és a tündérek különleges erővel bírnak.

Alice lassan lépdelt közelebb hozzám, és közben feszülten vizslatott. Örömmel töltött el a felfedezés, hogy mennyire szerencsés is vagyok vele, és hogy megpróbálhatom kiérdemelni a bizalmát. Igyekeztem ezt az érzést rá is kivetíteni, végül muszáj volt követnem a példáját, amikor végre lassan elmosolyodott.

– Jól vagy? – kérdezte meg azért halkan, amikor mellém ért.

– Igen – vágtam rá kétségek nélkül. – Most, hogy itt vagy, már minden rendben.

Alice kecsesen helyet foglalt az ölemben, és mélyen a szemembe nézve válaszolt:

– Én mindig itt vagyok – szuggerálta.

– Meg sem érdemlem – suttogtam, ahogy közelebb hajolt. – Köszönöm, hogy vagy nekem…

Még mielőtt befejeztem volna a mondatot, Alice átkarolta a nyakam, és ajkaink végre összeértek. Nem mintha emlékeztem volna már, mit akarok még mondani.

Kettőnk egyesült vágya egyszerre tört rám, éreztem Alice türelmetlenségét a sajátom mellett. Egyre mélyülő csókunkat továbbra sem szakítva meg, felemeltem Alice-t, és a következő pillanatban már az ágyon feküdtünk – amit egyébként vámpírok lévén kimondatlanul is csak emiatt vettünk. Ajkaimmal lassan felfedezőútra indultam Alice kecses nyakán, megborzongva a sóhajaitól. Kezeivel a hajamba túrt, és felhúzta a fejemet az arcához. Újra csókban forrtunk össze, és ő kihasználva gyengeségemet megcserélte a helyzetünket, így ő került fölém.

Lovaglóülésben elhelyezkedett rajtam, és egy hosszú pillanatig csak mosolygott, ezzel is egészen elbűvölve. Aztán lehajolt, és lassan elkezdte kigombolni az ingemet. Mikor megszabadított tőle finom ujjaival kezdte felfedezni a mellkasom, külön figyelmet szentelve minden vakítóan kirajzolódó hegnek.

Ráébredtem, hogy felül kell bírálnom korábbi gondolataimat. Nem csak a vadászat közben érezhetem magam szabadnak. Ráadásul ez a mód semmi kárral nem jár, a szenvedély, a szerelem, a boldogság jobbak voltak még a szomjúság oltásánál is.

Ahogy Alice selymes keze végigsimított a bőrömön, épp olyan jól ki tudta üríteni az elmémet, megszabadított a kínzó gondolatoktól. Nem tett semmi más különöset. Csak újra megmentett…

Vége.