11. történet

Cím: Alea iacta est*
Korhatár:  12
Figyelmeztetések: Midnight Sun spoiler

Jellemzők: Általános

Választott szituáció/jelenet: Alice víziója arról, hogy Bellával jó barátok lesznek

Leírás: Annak, aki olvasta a Midnight Sunt, ismerősek lehetnek a párbeszédek, hiszen onnan írtam ki őket. Azért kapta ezt a címet, mert Alice látomásai Belláról megváltoztathatatlanok.

Az ebédlő, mint mindig, most is zsúfolásig volt tömve diákokkal, akik hangosan csevegtek, vagy tálcával a kezükben szlalomoztak az asztalok között. Ugyanannyian voltak, mint máskor, most mégis úgy éreztem, túl sokan vannak.

Jasperre pillantottam; nehezen tudta türtőztetni magát, akárki láthatta, hogy valami nincs rendben.

Edward – szólítottam meg gondolatban a bátyámat. Nem nézett rám, így a testvéreink sem tudták, hogy mi épp beszélgetünk. – hogy bírja?

Edward összevonta a szemöldökét, szája széle alig észrevehetően megrándult.

Aggódtam Jasperért, és bár bíztam benne, nem akartam semmit a véletlenre bízni. Edward jelzése nem volt túl bizalomgerjesztő.

Valami baj van? – kérdeztem tőle ijedten, és a jövőt kezdtem pásztázni. Semmi olyasmit nem láttam, ami miatt aggódnom kellene, de jobb az elővigyázatosság. Edward elfordította a fejét, majd vissza; ezzel jelezte, hogy minden rendben.

Tudasd velem, ha rosszra fordul – kértem meg újra. Újra, mert ezt szinte minden nap megteszem, néha többször is. – Kösz, hogy ezt csinálod – mondtam, mikor bátyám beleegyezett. Tudtam, hogy erre bármikor megkérhetem, hiszen itt nem csak Jasperről van szó, hanem az egész családról, de azt is tudtam, hogy nem örül neki, hogy ezt kell csinálnia. Éppen ezért rettentő hálás voltam neki.

Újra végigpörgettem a jövő eseményeit a fejemben, de semmit nem láttam, ami miatt aggódnom kellene. Volt ugyan egy lány, aki túl közel jött hozzánk, és ha Edward nem téríti észhez időben Jaspert, félek, komoly probléma lett volna, szerencsére azonban nem történt semmi.

Felkaptam a tálcámat, és az asztalok között szlalomozva elindultam. A következő órám angol volt, és egyre csak Jasper járt a fejemben, az ő jövőjét figyeltem, de semmi változást nem láttam. Mégis egész órán csak arra figyeltem, mi fog történni.

Az eső, mint mindig, most is szemerkélt, kövér cseppek ültek meg a kabátomon és rövid tincseimen, míg eljutottam Edward Volvójáig. Jasper, Emmett és Rose már ott voltak, csak Edwardra vártunk, de ő is hamarosan megérkezett. Feldúlt volt; valami nagyon felzaklatta, de nem szólt egy szót sem, csak bepattant az autóba, én pedig már nem láthattam.

– Edward? – szólítottam meg, remélve, hogy elmondja, mi történt, de csak a fejét rázta. Mi zaklatta fel ennyire, hogy még csak el sem mondja?

– Mi a fene történt veled? – szólalt meg Emmett is, választ azonban ő sem kapott. Edward megfordult a kocsival, és szokatlanul gyorsan hajtott ki a parkolóból. Tudtam, hogy nem fogja egyhamar elmondani, mi történt, ezért a jövőjét kutattam, abból talán kikövetkeztethető. Meglepő dolgot láttam, olyat, amire egyáltalán nem számítottam. Edward kiolvashatta a fejemből, mert ő is ugyanolyan meglepett volt, mint én. Tehát nem tervezte el, hogy ezt fogja tenni.

– Elmész? – suttogtam előre hajolva. A többiek, akik eddig engem figyeltek, most bátyámra néztek.

– Elmegyek? – kérdezett vissza Edward. Nem válaszolhattam, mert egy újabb látomás bontakozott ki előttem, az előzőnél sokkalta meglepőbb, és szörnyűbb. Sokkal szörnyűbb.

– Oh. – Ez mindent megmagyaráz, azt, hogy miért ideges Edward, és hogy miért nem szól egy szót sem. A halott Bella Swan, Edward vérvörös szemei, a családunknak el kell hagynia Forksot… aztán változott, tisztult a kép. Edward Belláék házában, mint egy ragadozó, épp megközelíti áldozatát, a gyanútlan Bellát.

– Elég! – kiáltott rám hirtelen Edward. A látomás eltűnt, és most már mindketten tudtuk: el kell mennie.

– Hiányozni fogsz, bármilyen rövid időre is mész el – szólaltam meg. Jasper, Rose és Emmett persze ebből a beszélgetésből semmit nem értettek, de tudtam, ha hazaérünk, részletesen be kell számolnom mindenről.

– Tegyél ki minket itt – mondtam Edwardnak, amikor a házunkhoz vezető úthoz értünk. – Neked kellene elmondanod Carlisle-nak.

Edward fékezett, a többiek pedig kiszálltak, én viszont még egy percig nem mozdultam.

– Helyesen fogsz cselekedni – érintettem meg bátyám vállát. – Ő Charlie Swan családja. Őt is megölné.

Reméltem, hogy ezzel sikerült valamelyest javítanom a hangulatán, majd kiszálltam a kocsiból, és a többiekkel együtt futni kezdtem, be az erdőbe. Alig pár perc múlva haza is értünk, és ahogy arra számítottam, testvéreim rögtön faggatni kezdtek. Természetesen Esme is otthon volt, és aggódó hangon kezdett kérdezgetni. Mielőtt bármit is mondtam volna, bementünk a nappaliba, és letelepedtem a kanapéra, Jasper és Esme a két oldalamra, Emmett az egyik fotelt foglalta el, Rosalie pedig az ölébe ült.

– A biológia után Edward elég zaklatottan jelent meg, de azt nem mondta el, mi a baj – fordultam Esme felé, aki figyelmesen bólogatott. – Belenéztem a jövőjébe, és már tudom, mi történt. Isabella Swan, a rendőrfőnök lánya nagy hatást gyakorolt rá, Edwardnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne induljon el most azonnal megölni. – Szünetet tartottam, figyeltem, milyen hatást érnek el a szavaim. Esme a szája elé kapta a kezét, és ha lehet, még inkább elsápadt, és a többiek is hasonlóan reagáltak.

– Ez volt az egyik, amit láttam, hogy megöli őt. – Nem kellett elmondanom, mik lennének ennek a következményei, hiszen mindannyian tudtuk jól. – A másik lehetőség, hogy egy időre elhagy minket, és tisztázza magában ezt a dolgot. Most Carlisle-hoz ment, hogy elmondja neki, hogy döntött, még ma elindul Denaliba.

Szavaimat pár perces csend követte. Ránéztem Esmére; tudtam, ha lehetséges lenne, most folynának a könnyei, amiért az egyik fiának el kell mennie. A csendet végül Emmett törte meg.

– Szóval Denali felé megy? Akkor Tanya biztos örül.

Rosalie egy taslival gyorsan eltüntette a vigyort az arcáról, mire ő csak értetlenül nézett rá, aztán ránk.

– Bébi, most mi van? – kérdezte, a tarkóját dörzsölve, mire Rose csak egy szemrehányó pillantást vetett rá. Esmére pillantottam; már sikerült megnyugodnia, hála Jaspernek.

– Mikor… mikor jön vissza? – kérdezte, felém fordulva.

– Nem tudom. De figyelni fogom – ígértem meg, egy halvány mosoly kíséretében.

A nap többi részében a történteken gondolkodtunk, azon, hogy mégis ki ez a lány, hogy így felforgatta Edward életét. Nem mindig figyeltem oda, miről van szó. Felmentem a szobámba, és inkább azt próbáltam kideríteni, mi lesz ezután Edwarddal, de a jövője olyan ködös és kiszámíthatatlan volt, hogy az egyetlen dolog, amit meg tudtam állapítani, hogy nem fog egyhamar hazajönni.

Magam elé képzeltem Bella Swan arcát, és beletekintettem a jövőjébe. Mindennapi dolgokat láttam, semmi érdekes, mégis tovább figyeltem, és találtam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet: Bella eldöntötte, meg fogja kérdezni Edwardtól, miért haragszik rá. Természetesen nem fogja tudni megkérdezni, de láttam, hogy ha Edward visszajön, beszélgetni fognak, de vajon miről?

– Alice? – Jasper lépett be a szobába. – Mit láttál?

– Edwardot figyeltem – suttogtam neki, miközben lassan, emberi tempóban felálltam az ágyról. – De semmi biztosat nem tudok mondani.

Jasper közelebb lépett hozzám, és szorosan magához ölelt. Karjaimat a dereka köré fontam, fejemet a mellkasára hajtottam; percekig álltunk így, mozdulatlanul.

***

– Visszajön!

Kiáltásomtól visszhangzott a ház. Feltéptem az ajtót, és már rohantam is le a nappaliba, ahol a család többi tagja üldögélt. Emmett csalódottan tekintett rám; Jasperrel sakkoztak, és úgy tűnt, megzavartam a koncentrálásban.

– Pedig már majdnem sikerült elvernem – motyogta kissé letörten, de hamar visszatért a kedve. – Ezt még elintézzük – vigyorgott Jasperre.

– Hazajön! Edward hazajön! – kiáltottam, mert már nem bírtam tovább, és megöleltem a hozzám legközelebb eső embert, aki jelen esetben Rosalie volt.

– És mikor? – kérdezte boldog hangon Esme. Elengedtem Rose-t, és rápillantottam. Kétségtelen, hogy ő volt az, akinek legjobban hiányzott Edward, és most ő a legboldogabb.

– Még ma este – mosolyogtam rá.

***

És valóban, Edward még aznap este hazaérkezett, és mi nem győztünk körülötte legyeskedni, míg ki nem jelentette, mi is hiányoztunk neki, de jobban szeretne egyedül lenni.

– De hiszen azért mentél el, hogy egyedül lehess – morgolódott Emmett.

Másnap különösen figyeltünk arra, hogy Edward ne fusson össze a Swan lánnyal. Tudtam, hogy nem örül a fokozott figyelemnek, és nekünk sem esett jól, hogy ezt kell tennünk, de úgy éreztük, ezt muszáj megtennünk.

Edward elmondta, hogy legutóbb a viselkedése eléggé megijesztette a lányt, és aggódtunk amiatt, hogy valakinek elmondta.

– Valami új? – kérdezte Jasper Edwardtól, arra célozva, tud-e valaki a múltkori viselkedéséről.

– Semmi – felelt a testvérem. – Ő… nem mondhatott semmit.

Emmett mondott valamit, de nem hallottam, mit, mert egy rövidke látomás bontakozott ki előttem: Bella hamarosan belép az ebédlőbe a Stanley lánnyal és Mike Newtonnal. A kép azonban gyorsan megváltozott: otthon voltam, a szobámban, és velem volt egy barna hajú lány. Beszélgettünk. A látomás véget ért, mielőtt rájöhettem volna, ki az a lány; csak nem Bella Swan?

– Jön be – mondtam inkább elfojtott hangon a testvéreimnek. – Próbáljatok meg emberinek tűnni.

Vajon tényleg Bellát láttam? És mi értelme a víziónak? Ilyen kérdések visszhangoztak a fejemben, ezért nem vettem észre időben, mire készül Emmett. Csak a szemem sarkából láttam, hogy a hógolyót, amivel Jaspert készült megdobni, felém dobja. Még épp időben vettem észre; kinyújtottam a kezem, és az ujjaimmal eltérítettem a jeges gömböt, ami átrepült az étkezőn, olyan sebességgel, hogy a diákok csak akkor vették észre, amikor belecsapódott a falba.

– Nagyon emberi, Emmett. Miért nem ütötted át a falon? – szidta meg Rosalie a párját.

Próbáltam mosolyogni, ahogy a kötekedésüket hallgattam, de gondolataim egyre csak az előbbi vízióm körül forogtak. Nem kellett aggódnom Edward miatt, ő túlságosan el volt foglalva azzal, hogy Bella gondolatait próbálja meg elcsípni, sikertelenül. Jasper azonban megérezte kíváncsisággal vegyes kételyeimet, mert az asztal alatt megszorította a kezem. A fejemmel Edward felé intettem, így ő nem jött rá aggodalmam valódi okára. Rosszul esett, hogy nem mondhatom el neki, mi bánt, de úgy döntöttem, senkinek nem beszélek erről, amíg rá nem jövök, mit is jelent valójában.

Most is előbb indultam órára, mint a többiek. Hihetetlen, hogy alig egy hete még Jasper miatt aggódtam, ma reggel Edward miatt, most pedig ez a látomás…

Leültem a helyemre, és amíg vártuk a tanárt, rajzolgatni kezdtem a füzetem végébe. De mégis mit jelenthet a vízió? Miért jönne hozzánk Bella, egy vámpírokkal teli házba? Ennek nincs semmi értelme.

– Mi ez? – kérdezte Victor, a padtársam. Ritkán fordul elő, hogy bárki is megszólít minket, Victor egyike volt azoknak, akik mégis megtették.

– Csak firkálgatok – feleltem neki. Egy rövid ideig még nézte a rajzot, majd vállat vonva előszedte a könyveit.

– Szerinted felelünk? – fordult ismét felém. Mindig megkérdezi, néha többször is.

– Igen. – Nem kellett a képességemet használnom, hiszen maga a tanárnő mondta ezt a legutóbbi órán. Victor ezt hallva a füzetébe mélyedt, de nem nézhette át a leckét, mert a tanár ebben a pillanatban lépett a terembe.

A felelés után verseket olvastunk, mindenki egyet. Unalmasan telt az óra, néhányan a padra hajtották a fejüket, nem is próbálták titkolni, mennyire elegük van a mai napból. Senki nem figyelt rám, zavartalanul figyelhettem a jövő történéseit, leginkább Edwardét. Igaz, azt mondta, minden rendben lesz, azért nem árt az óvatosság. A jövő most sem volt egyértelmű; Edward még bírja, de bármi megtörténhet. Nem ülhetek itt nyugodtan, amíg meg nem bizonyosodok arról, hogy minden rendben. Csak ellenőrzöm.

– „Az út üres, de működését abba sose hagyja. És mélységes…” **

– Tanárnő! – emeltem magasba a kezem, félbeszakítva Denise Morgant. A lány hátrafordult, láttam rajta, hogy dühös, amiért megzavartam. Ő is egyike volt azoknak, akik úgy gondolták, Cullenéknek nem Forksban van a helyük.

– Igen, Miss Cullen? – pillantott rám a tanár a szemüvege mögül, észre sem véve Denise ellenséges pillantásait.

– Nem érzem jól magam, szeretnék kimenni – feleltem azon a hangon, amiről tudtam, az emberek többsége nem tud ellenállni. Most sem volt ez másképp, a tanárnő intett, hogy mehetek, és csak annyit mondott, kérjek igazolást az iskolaorvostól. Összepakoltam a könyveimet, és a tudományos épület felé vettem az irányt. Kicsit távolabb megálltam, és belestem az ablakon: páros munka volt; Edwardék már elkészültek, és épp beszélgettek. Kissé meglepett, hogy ennyire jól kezeli a helyzetet, hiszen nem ez volt a látomásban.

– Biztos nehéz lehet neked Forksban élni – hallottam meg Edwardot.

– El sem tudod képzelni – felelte halkan Bella. Hangjára újra kezdtek kibontakozni előttem a legutóbbi vízióm képei, ezúttal élesebben, és most már azt is láttam, hogy a lány tényleg Bella. Próbáltam a lehető legtöbb részletet megfigyelni a látomásból: az ágyamon ültünk, majd megöleltük egymást. De miért? Miért fog ez megtörténni, miért fogok barátkozni Bellával? És mikor?

A csengő éles hangja félbeszakította a víziót. Ismét gyorsan benéztem az ablakon; Edward sietve hagyta el a termet, tehát mégsem volt neki olyan könnyű, mint amilyennek elsőre tűnt.

Most spanyol órája lesz, nekem pedig földrajz. Hazamehettem volna, hisz azt mondtam, rosszul vagyok, de nem akartam. Ha hazamennék, csak a látomáson töprengenék, azt pedig nem akartam, így hát elindultam a terem felé.  Az óra a szokásos menetben folyt, és bár már rengetegszer tanultam az anyagot, a tanár képes volt olyan érdekesen és egyedien előadni, hogy egy percig sem unatkoztam. Otthon folytattam azt a rajzot, amit angol előtt firkálgattam, majd mikor kész lett, egy másikat kezdtem, és észre sem vettem, hogy az egész nap eltelt.

Lementem a nappaliba; Emmettnek végre sikerült rávennie Jaspert egy szkander visszavágóra a múlt heti veresége miatt, Esme pedig mosolyogva nézte őket.

– Hol vannak a többiek? – kérdeztem.

– Rosalie odafent, Carlisle és Edward vadásznak. Ez az, igen! – hadarta Emmett, majd lenyomta Jasper öklét, és diadalittasan felkiáltott. – Íme, a bajnok! Na, Alice? Ki mersz állni ellenem?

Nem válaszoltam, csak vigyorogva leültem Jasper helyére. Emmett megragadta a kezem, Jasper pedig elindította a játékot. A szkander egyike volt azoknak a játékoknak, amikben nem vettem hasznát a képességemnek, és nem akartam előre tudni, ki fog győzni, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem én. A meccs jóval tovább tartott, mint azt elsőre hittem, végül az öklöm koppanva ért az asztalhoz, és újfent felhangzott Emmett győzelmi kiáltása. Ha képesek lennénk izzadni, bizonyára mindkettőnkről folyna a verejték.

***

– Megint elmész – mondtam vádló hangon Edwardnak pár óra múlva, amikor hazatért a vadászatból. Carlisle már elment a kórházba, a többiek sem voltak a nappaliban; halkan beszéltem, hogy ne halljanak meg minket. A lépcső tetején ücsörögtem, ott vártam meg a bátyámat.

Edward bólintott, ezzel jelezve, hogy tényleg el akar menni.

– De azt nem látom, ezúttal hová – szólaltam meg ismét.

– Mert még nem döntöttem el, hová megyek – sóhajtotta.

– Talán Jazz és én veled tarthatunk – javasoltam rögtön, és reméltem, hogy elfogadja. Csalódnom kellett, mert rögtön tiltakozni kezdett.

– Nem, a többieknek nagyobb szüksége lesz rátok, ha én már nem leszek, hogy figyelhessek rájuk. Gondolj Esmére is! – érvelt. – Egy csapásra elszakítanád a fél családjától? Nagyon boldogtalanná tennéd őt.

– Tudom. Ez az, amiért maradnod kell. Tudod, hogy nem ugyanaz, ha te nem vagy itt – próbálkoztam, hátha maradásra bírhatom.

– Tudom, de helyesen kell cselekednem.

– De hát annyi jó és rossz út van, nem gondolod? – próbálkoztam újra, de alig hogy kimondtam a kérdést, különös képek peregtek le a szemem előtt, mind Edwardról szólt. Eleinte árnyékok takarták el, majd rávetült a napfény, és bőre, mint ezernyi apró gyémántdarab, ragyogni kezdett. Volt mögötte valaki, akinek nem tudtam kivenni az arcát a kevés fény miatt, de mielőtt jobban megfigyelhettem volna, eltűnt a kép, ugyanolyan hirtelen, ahogyan jött.

– Nem értettem túl sokat ebből – vallotta be Edward. Nem ő volt az egyetlen.

– Én sem – feleltem neki a fejemet csóválva. – A jövőd annyira változékony, hogy nem tiszta a folytatás. Bár azt gondolom…

Néhány „régebbi” víziót pörgettem végig a szemem előtt, ezek is hasonlóak voltak, mint a mostaniak, és persze ezekből sem értettem sokat.

– Úgy értem valami hamarosan meg fog változni. Az életed úgy tűnik, keresztúthoz érkezett – nyitottam ki végül a szemem, és komoly pillantást vetettem bátyámra, ő viszont egyáltalán nem volt komoly.

– Feltűnt neked is, hogy ez most úgy hangzott, mint egy karneváli cigányasszony hamis jóslata? – kérdezte akadozva a nevetéstől. Kiöltöttem a nyelvem, de nem bírtam megállni, hogy meg ne eresszek egy aprócska mosolyt.

– Mit gondolsz, a mai nap még rendben lesz? – kérdezte aztán hirtelen, hangja aggódó volt.

– Nem láttam, hogy bárkit is megölnél – feleltem neki.

– Köszi, Alice.

– Menj átöltözni. Senkinek nem mondom el, megengedem, hogy te mond el nekik, amikor már készen állsz rá. – Tudtam, hogy ez sokat jelent neki, hogy ő mondhatja el a többieknek. Felpattantam a lépcsőről, lefutottam, kikerülve Edwardot. Hiányozni fogsz… igazán – gondoltam, ahogy elrohantam mellette, ki a garázsba. A Volvo mellett megálltam, és hangosan kifújtam a levegőt. Én megértem Edwardot, igazán, bár azt nem tudom elképzelni, milyen érzés lehet most neki, de feltétlenül muszáj itt hagynia minket? Biztos van más megoldás, csak még nem tudjuk, mi.

Hamarosan lejöttek a testvéreim is, és elindultunk az iskolába. Az úton senki nem szólt egy szót sem, még Jasper sem kérdezte, miért vagyok feldúlt, csak a kezemet szorongatta. Nem kérdezett semmit, és a többieknek sem mondta, hogy valami baj van, amiért nagyon hálás vagyok. Bár feleslegesen is mondta volna, hisz Edward tud róla, Emmett és Rosalie pedig teljesen egymásba feledkeztek.

Megérkeztünk az iskolához. Kiszálltunk, a többiek elindultak a terembe, de Edward a kocsijának támaszkodva várakozott. Ott maradtam vele. Hallottuk Bella Swan öreg furgonjának a hangját, bár még nem lehetett látni, és hamarosan már a többi diák is hallotta a fülsértő zajt. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, a múlt héten milyen szeretetteljesen nézett rozzant furgonjára, és elmosolyodtam. Hihetetlen, hogy ennyire szereti ezt a tragacsot. Érdekes, hogy ő alig tizenhét éves, és odavan egy öreg járgányért, míg mi a több mint száz évünkkel mindenből a legújabbat akarjuk. Bella egyébként aranyos lány, nem olyan, mint a többi tini. Amikor hallottam, hogy új diák jön Phoenixből, egyáltalán nem ilyennek képzeltem el, és be kellett vallanom magamnak, kellemesen csalódtam. Mi lenne, ha… Nem, Alice, ezt verd ki a fejedből, mielőtt Edward meghallja! Így is elég nehéz most neki, nem nehezíthetem meg a dolgát. De akkor miért láttam, amit láttam? Mit jelenthetnek a víziók?

Óvatosan Edwardra pillantottam; úgy tűnt, nem hallotta meg a gondolataimat, amin meglepődtem. Követtem a pillantását: Bella épp akkor szállt ki a kocsijából, vigyázva, nehogy elcsússzon a jégen. A furgonba kapaszkodva óvatosan elbotorkált a kocsi hátuljáig; nyilvánvaló volt, hogy nagyon félt attól, hogy elcsúszik. Edward mellettem elmosolyodott. Rápillantottam, és próbáltam leolvasni az arcáról mit gondol, de mást nem tudtam megállapítani, csak hogy tetszik neki a lány ügyetlenkedése. Újra eszembe jutottak a látomásaim, amikben magunkat láttam, és még mindig nem tudtam, mit jelenthetnek. Volt ugyan egy elképzelésem, de ezt nem akartam még magamnak sem bevallani, még nekem is bizarr volt egy kicsit a gondolat.

Ahogy Bella a gumiabroncsokat figyelte, újabb vízió bontakozott ki a szemem előtt. Gyorsan átfutott az agyamon a gondolat, hogy mostanában a szokásosnál is több látomásom van, de amit láttam, minden gondolatot kitörölt a fejemből. Tyler Crowley közeledett a jeges úton, túl gyorsan, mint ahogy biztonságosan be tudta volna venni a kanyart. Elszörnyedtem, amikor azt láttam, hogy egyenesen Bella furgonja felé tart…

– Ne!

Edward gyorsan rám pillantott, én pedig megmutattam neki mit láttam; ha lehetséges lett volna, a vére meghűlt volna az ereiben, amikor rájött, mi fog történni.

Ebben a pillanatban meg is jelent Tyler furgonja, pontosan úgy, ahogy az a látomásomban is szerepelt. A vízió azonban megváltozott: Edward Bella mellé ugrik, és ellöki őt a gyilkos furgon útjából. A látomás még véget sem ért, amikor Edward elszáguldott, ahogyan azt az előbb láttam. Arrébb lökte Bellát, és megállította a furgont, kockáztatva ezzel a családunk lebukását. Idegesen figyeltem, ahogy Bellát próbálta kimenekíteni a furgon alól. Nem tudtam, mennyien látták az előbbi incidenst, vagy mennyien fognak gyanakodni, a jövő sem árult el sokat. Bella lesz az egyetlen, aki kérdezősködni fog, és nem fogja feladni, amíg válaszokat nem talál a kérdésére. Láttam, mi fog történni: meg fogja kapni a válaszokat, méghozzá Edwardtól, és azt is láttam, mi lesz ezután velük. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy ennyi évtized után a bátyám is megtalálta a párját, a mostani helyzet, és a nem túl bíztató körülmények viszont hamar elvették a jókedvemet.

Hamarosan megérkeztek a mentősök, és elvitték Edwardot, Bellát és Tylert. A testvéreim – főként Rosalie – őrjöngtek. Nagyon dühösek voltak Edwardra, azt tervezték, hogyan lehetne elkerülni a lebukást. Még én sem tudtam, mik lesznek majd a következmények. Jasper terve meglepett: azért, hogy minket megmentsen, eldöntötte, végezni fog Bellával.

***

Hazafelé a kocsiban senki nem szólt egy szót sem, csak nővérem meredt Edwardra gyilkos pillantással. Most, hogy Edward is tudja, mit tervez Jasper, ismét a jövőt figyeltem. Számtalan módját láttam a lány megölésének, de mindegyik víziómban megjelent Edward és megakadályozta kedvesemet. A látomásaimban Edward egyre korábban és korábban állította meg Jaspert, tehát bátyám a gondolataimon keresztül látta a víziókat is.

Hagyd abba Edward! Nem történhet így. Nem fogom hagyni – szóltam rá gondolatban, hogy megnyugtassam végre. És valóban, nem hagyhatom, hogy Jasper megölje Bellát, nem lehet…

Távolabbi képeket kerestem, ahol a jövő már bizonytalan és homályos volt.

Hamarosan hazaértünk, és egyenesen az ebédlőbe mentünk, amit általában tanácsteremnek használtunk hasonló családi megbeszéléseknél, mint amilyenre most készülünk. Én értem be utoljára az ebédlőbe, és rögtön Esme mellett foglaltam helyet. A homlokomat dörzsölgettem, mintha fájna, pedig csak próbáltam rájönni, mit hoz a jövőnk. A csendet végül Edward törte meg.

– Sajnálom. Senkit sem akartam kockázatnak kitenni. Meggondolatlan voltam, és teljes felelősséget vállalok a cselekedeteimért – mondta Emmettre, Rose-ra és Jasperre pillantva.

– Hogy érted, hogy „teljes felelősséget vállalsz”? Helyre fogod hozni? – kérdezte rögtön Rosalie.

– Nem úgy, ahogy te gondolod – felelte a bátyám. – Most azonnal elmegyek, ha az jobbá teszi a dolgokat.

– Ne. Ne, Edward – kérlelte rögtön Esme, hangja halk volt, mégis könyörgő.

– Csak néhány év – simogatta meg anyánk kezét Edward.

– Esmének igaza van – szólalt meg Emmett. – Most nem mehetsz sehova. A legkevésbé sem segítene. Tudnunk kell, az emberek mit gondolnak, most jobban, mint valaha.

– Alice látni fogja, ha valami baj van – vitatkozott Edward.

– Szerintem Emmettnek igaza van, Edward. A lány jobban fog arra hajlani, hogy beszéljen, ha te eltűnsz. Vagy mind megyünk, vagy egyikünk sem – mondja Carlisle a fejét rázva.

– Semmit se fog mondani.

– Nem ismered a gondolatait. – Carlisle-nak igaza volt, Edward valóban nem hallotta Bella gondolatait.

– Tudom. Alice, segítenél? – pillantott rám Edward. Ránéztem, majd fáradt hangon így szóltam:

– Nem látom mi fog történni, ha erről nem veszünk tudomást – pillantottam Jasper és Rosalie felé.

Rosalie dühösen az asztalra csapott.

– Nem adhatunk esélyt az embernek, hogy bármit is mondjon! Carlisle, ezt be kell látnod. Még, ha el is határozzuk, hogy mindannyian eltűnünk, nem hagyhatunk hátra történeteket. Annyira máshogy élünk, mint a mi fajtánk Tudod, hogy vannak, akik örömmel vennének bármilyen indokot, hogy ujjal mutogassanak ránk. Óvatosabbnak kell lennünk, mint bárki másnak!

– Már hagytunk hátra híreszteléseket korábban is – emlékeztette Edward.

– Csak híreszteléseket és gyanúkat, Edward. Nem szemtanúkat és bizonyítékot.

– Bizonyíték. – Edward gúnyosan ejtette ki ezt a szót, mintha még sosem hallott volna róla.

– Rose… – szólalt meg apánk, de nővérem nem hagyta, hogy folytassa.

– Hadd fejezzem be, Carlisle. Nem kell nagy dolognak lennie. A lány megütötte a fejét ma. Szóval, a sérülések talán súlyosabbak voltak, mint amilyennek tűntek. Minden halandó úgy fekszik le, hogy talán sose ébred fel. A többiek elvárják tőlünk, hogy takarítsunk össze magunk után. Igazából ez Edward feladata lenne, de ő nyilvánvalóan nem lesz képes rá. Tudod, hogy vissza tudom magamat fogni. Nem fogok bizonyítékot hátrahagyni.

Szóval ez volt a terve. Megölni Bellát, és úgy tenni, mintha a baleset miatti sérülések miatt halt volna meg.

– Igen, Rosalie, mindannyian tudjuk, milyen gyakorlott gyilkos vagy – gúnyolódott ismét Edward.

– Edward, kérlek – szólt Carlisle, hogy megakadályozza a veszekedést. – Rosalie, Rochesterben máshogy vélekedtem, mert éreztem, hogy jogod van igazságot szolgáltatni. Azok a férfiak, akiket megöltél, szörnyen bántak veled. Itt teljesen más a helyzet. A Swan lány ártatlan.

Nem hallottam, miről beszélgettek ezután, mert ismét felrémlett a látomás, amely néhány napja már kísért: Bella és én jókedvűen csevegünk, majd megöleljük egymást. Keze szorosan a derekam köré fonva, és mindketten mosolyogtunk. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy mi ketten hamarosan nagyon jó barátok leszünk. Már csak az volt a kérdés, hogy mikor.

Amikor újra bekapcsolódtam a beszélgetésbe, már a költözésről beszéltek. Rosalie nem akart elmenni, és úgy tűnt, Carlisle sikeresen meggyőzte, hogy nem ölhet meg senkit.

– Jasper – szólalt meg Edward, majd mikor kedvesem ránézett, folytatta. – Nem ő fog megfizetni az én hibámért. Nem hagyom.

– Akkor hasznot fog húzni belőle? Ma meg kellett volna halnia, Edward. Én csupán rendbe teszem a dolgokat – szólalt meg Jasper, először, amióta bejöttünk. Hangja határozottan csengett. Edward elismételte neki, amit az előbb mondott, ő pedig csodálkozva húzta fel a szemöldökét – nem számított rá, hogy Edward megakadályozza.

– Nem fogom hagyni, hogy Alice veszélyben éljen, még ha csekély veszélyben is. Sosem érezted azt, senki iránt, amit én érzek iránta, Edward, és te nem élted át azt, amit én, akár láttad az emlékeimet, akár nem. Nem értheted.

– Ezt nem vitatom, Jasper. De most megmondom neked, nem fogom hagyni, hogy bántsd Isabella Swant.

Figyelték egymás minden rezdülését, mintha felmérnék a másikat, minden ellenségeskedés nélkül.

– Jazz – szólítottam meg kedvesemet. Úgy döntöttem, most elmondok nekik mindent. Jasper rám nézett, azt hitte, tudja, mit akarok mondani.

– Ne fáradj azzal, hogy azt mondod, tudsz vigyázni magadra, Alice. Ezt már tudom. De akkor is…

A szavába vágtam.

– Nem ezt akartam mondani. Szerettem volna kérni tőled valamit.

A szemem sarkából láttam Edward döbbent arckifejezését, és tudtam, hogy látja, mi jár most a fejemben. Nem is törődtem vele, csak tovább beszéltem Jasperhez.

– Tudom, hogy szeretsz. Köszönöm. De igazán nagyra értékelném, ha nem próbálnád meg megölni Bellát. Először is, mert Edward komolyan gondolja, és nem akarom, hogy ti ketten harcoljatok. Másodszor pedig, mert Bella a barátom. Vagyis, majd az lesz.

Mindenki megdöbbent a szavaim hallatán, én pedig csak mosolyogtam, ahogy a víziómra gondoltam.

– De… Alice… – nyögte kedvesem, hitetlenkedve, vagy mintha nem bízna az épelméjűségemben.

– Egy nap szeretni fogom őt, Jazz. Nagyon mérges leszek, ha nem hagyod őt élni.

Láttam, hogy Jasper elbizonytalanodott, és előtérbe került a jövő egy újabb lehetősége.

– Ah. Látod? Bella semmit sem fog mondani. Nincs mi miatt aggódni.

A beszélgetés itt más irányt vett, már Edward jövőjéről volt szó. Megpróbáltam meggyőzni őt, hogy itt kell maradnia, anélkül, hogy elmondanám neki, mit láttam róla és Belláról, de nem tudtam eltitkolni. Láttam, hogy Edwardnak nem lesz elég ereje távol maradni Bellától, és rengeteg önuralomra lesz szüksége, hogy ne ölje meg, többre, mint amennyi bármelyikünknek is van. Bátyámnak nem tetszett a dolog egyik kimenetele sem: sem, hogy megöli a lányt, sem hogy Bella egyszer a családunk tagja lesz. A család minden tagja máshogy reagált a két lehetőségre: Rosalie undorodott a gondolattól, hogy Bella is közénk tartozzon, Emmett viccesnek találta, Esme örült neki, Carlisle türelmesen várta, mit hoz a jövő. Ami minket illet, mi Jazzel bíztunk Edwardban.

Bátyám nem bírta tovább, és dühösen kirohant.

***

– Bella, hát végre itt vagy! – mosolyogtam rá kedves barátnőmre. Fölkaptam, és felszaladtam vele az emeletre. Sok idő eltelt azóta, hogy Bella Forksba költözött, és sok mindenen mentünk keresztül. Nem sokkal az után, hogy Edward megmentette az életét, elmondta neki, hogy vámpírok vagyunk – érdekes módon egyáltalán nem félt tőlünk. Nem sokkal ezután Edward szerelme lett. A család összes tagja elfogadta őt, még Rosalie is, bár Bella nem a szíve csücske. Nem volt azonban minden ilyen nyugodt. Egy nomád vámpír, James üldözőbe vette Bellát, Edward azonban épp időben ért oda, hogy megmentse. James ugyan megharapta, de bátyám kiszívta a mérget a szervezetéből, ezen kívül nem esett komolyabb baja, horzsolások, és eltört az egyik lába. Ezért kellett őt az ölemben felvinnem a fürdőszobába.

Amikor beléptünk, eltátotta a száját a hatalmas fürdő láttán. Kuncogva ültettem le egy székre, és elkezdtem fésülni a haját. Nem értette, miért csinálom, én pedig nem mondtam meg neki, csak mosolyogtam. Rengeteg frizurát kipróbáltam, míg sikerült elkészítenem a tökéleteset.

– Hajtsd fel a fejed! – utasítottam.

– De Alice, már nagyon régóta itt ülök, fáj a nyakam – panaszkodott.

Hideg kezemet a nyakára tettem, ezzel enyhítve a fájdalmat.

– Légy türelmes, Bella, és ne rontsd el a szórakozásomat. Én nem is emlékszem, milyen embernőnek lenni, hagyd, hogy élvezzem a helyzetet.

Mindig ezt mondtam neki, ha nyafogott.

– Elmondod, mi ez az egész? – kérdezte, immár sokadszorra.

– Nem, majd meglátod – vigyorogtam, miközben hajlakkot fújtam a hajára. Tudtam, hogy nem fog örülni, mikor megtudja, mire készülünk, de mégis jól fogja érezni magát. Jól kell éreznie magát, hiszen egy bál arra való, hogy szórakozzunk.

Órákig tartott, míg elkészült, de megérte. Egyszerűen gyönyörűen festett abban a kék ruhában! Mosolyogva kísértem le az emeletről, majd Edward is megjelent, és elmentek. Pár pillanatig büszkén néztem a Volvo után, majd visszarohantam a szobámba, hiszen nekem is el kell még készülnöm.

Vége

* Alea iacta est – A kocka el van vetve.

** „Az út üres, de működését abba sose hagyja. És mélységes…” – idézet Tao Te King: Lao-ce versgyűjteményből.